Az elején még számoltam a hónapokat, de így hirtelen nem is emlékszem, mikor hagytam abba. Mostanában csak akkor foglalkoztam a kérdéssel, ha a suliban felmerült a téma, hogy mióta vagyok itt. Egy éve. Nagyon elszaladt…
Akármennyire is féltem tőle, mostanra elmondhatom, hogy a Finnországba való áttelepülés talán az egyik legfontosabb dolog, amit idáig közösen sikerült elérnünk Joluval, és bármennyit is gondolkozom rajta, nincs benne semmi rossz vagy negatív. Semmi, ami kevésbé lenne olyan, mint ahogyan azt korábban elképzeltem. Amikor annak idején arról döntöttünk, hogy Finnországban szeretnénk felépíteni a közös életünket, akkor azért döntöttünk így, mert Finnországot egy élhető, működő országnak tartottuk, ahol nyugodtan lehet élni, ahol lehet tervezni és ahol lehet gyereket vállalni és úgy felnevelni, ahogyan szeretnénk. Ez utóbbiról még nem tudok mit mondani, de a többivel kapcsolatban nem ért semmilyen meglepetés. Minden úgy van, ahogyan elterveztük, az életünk olyan itt, amilyennek még Magyarországon megálmodtuk. Finnország egy élhető ország, jól érezzük magunkat. Nagyjából ott tartunk most, ahol egy év után tartani szerettünk volna. Megvan mindenünk, amire igazán szükségünk van. Boldogok vagyunk.
Valaki azt mondta nekem Finnország előtt, hogy egy új országba költözés tiszta lap. Talán ez ragadt meg bennem a legjobban. Nekem még soha nem volt ilyen az életemben. S ki tudja, vajon lesz-e még? Nem szerettem volna ezt az esélyt eltékozolni. Nem akartam a régi reflexeket, az otthon megszokott dolgokat magammal hozni, nem akartam az otthoni szememmel nézni az itteni életet… ezért is döntöttem úgy, hogy hagyok időt magamnak megszokni itt. Elfelejteni a régi rutint. Hagyok időt, hogy eldöntsem, mit szeretnék ezzel az új eséllyel kezdeni? Milyen tartalommal szeretném azt az üres oldalt, azt a tiszta lapot megtölteni? Egyetlen dologban voltam biztos: mielőtt munka után nézek, tanulni szeretnék. Az nem volt kérdés, hogy szeretnék jól megtanulni finnül, most ez a legfontosabb. Van már halvány elképzelésem arról, hogy mihez szeretnék utána kezdeni, de még mindig nem ismerem eléggé az itteni viszonyokat ahhoz, hogy erről érdemben dönteni tudjak. Egy valami biztos: az a célom, hogy a munkámnak köze legyen ahhoz, amit tanultam, amit szeretek. Nem szeretnék pályát módosítani.
Mivel csak a legszükségesebb dolgokat hoztuk magunkkal Magyarországról, lényegében nulla háztartással jöttünk, ezért a közös életünk felépítése nemcsak jelképes, de fizikai síkon is zajlik. Én nem vagyok túl gyakorlatias és ezzel Jolut sem lehet vádolni, plusz shopingolni egyikünk sem szeret. Kicsit tartottam tőle, hogy a fenébe fogunk majd ilyen attitűddel mindent beszerezni? Szerencsére egyelőre nincs sok pénzünk, úgyhogy nem kellett mindenről azonnal dönteni. 😉 Apránként szerezzük be, amire szükségünk van. Ami az elején még nyűg volt, az mára élvezet. Kis dolgoknak örülünk nagyon. Mivel az elején nem volt kávéfőzőnk, még mindig öröm, amikor szombatonként a friss kávé illata belengi a lakást. Jó érzés a saját poharunkból inni, a saját ágyneműnkben aludni. Bár nincs saját szaunánk, de legalább a házban van közös, így végre nekünk is van saját szauna időpontunk.
Nagyjából kiismerem magam az üzletekben, mióta finnül tanulok, már egyre jobban értem azt is, hogy mi van kiírva. Így egyre többször fordul elő, hogy nem csak találomra veszek le valamit a polcról, hanem tudatosan választok. Jó érzés, hogy a kezdeti kiszolgáltatottság érzés után újra az én kezemben van a döntés. Kezdem visszaszerezni a hétköznapokban a magabiztosságomat. Reggelenként például a boltban azt élvezem, hogy megtanultam különbséget tenni a különféle joghurtok között, és nem csak az alapján döntök, hogy eper van a dobozon vagy őszibarack, hanem azt is értem, hogy az egyikben kevesebb zsír van, a másikban meg több a protein a harmadik meg izlandi. 😀 Az már csak hab a tortán, hogy amikor a kasszához érek, értem, mit beszél a pénztáros és mindig széles mosollyal az arcomon közlöm, hogy nincs semmilyen kártyám, amire a bónusz pontokat lehet gyűjteni. Szeretem, hogy ezeknek a hétköznapi dolgoknak tudok örülni.
Ez jellemzi a hétköznapjainkat is. Nincsen benne semmi kiugró. Nyugodt, kisvárosi életet élünk. Jolu dolgozik, én suliba járok, kiszámítható mederben haladnak a napok. Én ennek még ma is ugyanúgy örülök, mint egy évvel ezelőtt. Reggelente, míg a fák között átvágva lesem a mókusokat az állomásra menet, sokszor eszembe jut a Damjanich utcai troli… Örülök, hogy időben jön a vonat és csak egy kicsit vérzik a szívem, ha arra gondolok, mennyibe került a bérletem. Persze, az életünk néha unalmas picit, és nem szeretek arra gondolni, hogy ha bejön a hideg, még kevesebben lesznek az utcán, mint rendesen. De legtöbbször csak örülök annak, amink van, annak, hogy vannak terveink és arra gondolok, hogy még a legunalmasabb nap is mindig egy lépéssel közelebb visz a céljaink felé.
Egy évvel ezelőtt két bőrönddel szálltunk le a repülőről, az anyósom lakásában laktunk, Jolunak nem volt munkája, nem voltak papírjaim és nekem nagyon idegen, Jolunak talán csak szokatlan volt minden. Ma van saját albérletünk, Jolunak nagyon jó gyakorlati helye, megbirkóztunk a bürokráciával és az én finntudásom lassan eléri a mérhető tartomány alsó értékét. Reggel a vonaton mindig vannak ismerős arcok, az utcán járva van kinek köszönni, és mióta suliba járok, nemcsak saját jogon szerzett ismerőseim vannak, de talán alakulnak barátságok is. Mindent célunkat elértük, amit az első évre terveztünk.
Az idei évnek lassan vége, remélem, úgy fog kifutni, amilyen nyugalomban egész idáig haladt. Rápihennék a jövő évre, ha lehet, mert az ennél azért mozgalmasabbnak ígérkezik. Jolunak februárban lejár a gyakorlati ideje és “rendes” munkát kell keresnie. Remélhetőleg sikerrel jár majd, és attól függően, hogy hol folytatja, a változatosság kedvéért megint költözni fogunk. Ha maradunk ezen a környéken, akkor csak városon belül. Ha nem, akkor még nagyobbat kell majd ugrani. Nekem jövő nyáron véget ér a nyelvtanfolyamom, de előtte, még valamikor a tavasszal, belekóstolok majd a finn munkahelyek világába is, mivel a nyelvtanulás mellett szakmai gyakorlat megszerzésére is szükség van. Nem tudom még, hogy a tanfolyam után dolgozni szeretnék-e vagy tovább tanulni. Ez egyrészt attól függ, hogy milyen szintre tudom feltornázni addigra a nyelvtudásomat, másrészt meg attól, hogy milyenek lesznek a munkaerőpiaci kilátásaim. De ezzel még nem akarok foglalkozni: a hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk.
Izgalmas volt a kezdet, de azért nem bánom, hogy az első éven túl vagyunk. Tartottam tőle, hogy hogy fogok tudni beilleszkedni, mi fog hiányozni és mennyire, hogy vajon mennyire fogja megviselni a kapcsolatunkat az “éghajlatváltozás”. Szerencsére szépen vettem az akadályokat, főleg Jolu támogatásának és gondoskodásának köszönhetően. Az első év legsokkolóbb élménye azt hiszem, a tallinni kirándulásunk volt. Szerintem másoknak azért vannak ennél durvább sztorijaik. 🙂 Biztosan lesznek majd nehézségek, amiket le kell küzdenünk, de az már csak az élet, azzal már majd megbirkózunk valahogy. A lényeg, hogy jó helyen vagyunk, jól döntöttünk, és nem azzal ébredtem egy verőfényes reggelen, hogy nekem elegem van ebből az egészből és haza akarok menni. 🙂
Apropó, otthon. Anyuék hiányoznak. Nagyon… Napfényes finn boldogságomra ez az egyetlen dolog vet árnyékot. Az idén, azt a júniusi pár napot leszámítva, nem voltam otthon. Tudtam, hogy az eleje ilyen lesz, de ez a része akkor is nehéz. Ebből a szempontból még a jövő év sem kecsegtet sok jóval, de azért bízom benne, hogy valahogy majd meg fogjuk tudni oldani. Erről most nem is írok inkább többet, nem akarom a szívemet fájdítani.
Egy év. Nagyon elszaladt! Sosem gondoltam volna, hogy ilyen messzire megyek majd…