Mint egy kisbaba, avagy a finn nyelvtanulásról

Amikor egy másik országba költözöl, az mindig egy tiszta lap, az esély valami másra az életedben. Ezt többen is mondták nekem, próbáltam rá lélekben felkészülni. Arról viszont senki nem beszélt, hogy a finn tanulás olyan lesz, mint egy második gyerekkor. Annyi különbséggel, hogy másodszorra gyorsabb ütemben fogok felnőni.

Finn nyelven tanulni a finnt

Részleteiben már sokat írtam az iskoláról a Facebookon az elmúlt hónapokban. Ebben a bejegyzésben most összefoglalom a személyes tapasztalataimat. A munkaügyi központ által szervezett nyelvtanfolyamokon a tanítás egy nyelven, finnül zajlik. Ennek az az oka, hogy a diákok nem mindegyike tud angolul, így a csoportokban sokszor a finn az egyetlen nyelv, amit mindenki beszél. Vagy egyformán nem beszél. Soha nem tanultam még így idegen nyelvet, nagyon kíváncsi voltam, milyen. Azt gondoltam, hogy ha az elején nehéz is lesz, mert egy kukkot sem fogok érteni, de talán így mégis gyorsabban fog menni a nyelvtanulás, és hamarabb elkezdek finnül beszélni. Ehhez képest az történt, hogy nem sokkal a tanfolyam kezdete után azon kaptam magam, hogy majdnem minden reggel azzal az érzéssel kelek, hogy legszívesebben otthon maradnék. Mivel én alapvetően szeretek tanulni, nyelvet tanulni meg különösen és nagyon lelkesen vágtam bele a nyelvtanulásba, nehéz volt bevallani magamnak és elfogadni a tényt, hogy utálok suliba járni és utálom ezt a furcsa nyelvet is. Mielőtt elkezdtem volna a sulit, úgy képzeltem, hogy majd itthon sokat fogunk gyakorolni, nézni fogom a tévét és így még gyorsabban fogok haladni. Ehelyett az első egy-két hónapban egyáltalán nem akartam itthon finnül beszélni, és nem hogy nem néztem tévét finnül, de ha Jolu nézte, még háttérzajként sem tudtam elviselni. Csak kicsit segített a helyzetet túlélni, hogy a húszfős csoportból szinte mindenki hasonlóan érzett. Hogy miért? Igyekszem nem az egynyelvű oktatás számlájára írni mindent, valószínűleg inkább a tanárunk hozzáállásával és sajátos pedagógiai módszertelenségével módszereivel volt a baj.

Júniusban kezdődött a tanfolyam, az első hetekben egy finn nő tanított minket, fantasztikusan. Tudott angolul, de szinte soha nem használta. Mégsem éreztük a hiányát, mert érhetően, artikuláltan beszélt, és ami még ennél is fontosabb: nagyon jól magyarázott. Olyan volt, mint egy szigorú, de következetes és szerethető alsós tanítónéni. Adódtak azért vele is fura helyzetek. Máig nem tudom például, hogy mi értelme volt annak, hogy az első napokban, amikor tényleg egy büdös szót nem értettünk még, miért érezte fontosnak, hogy finnül mutogassa el nekünk a házirendet, illetve a jogainkat és kötelességeinket. A papírt hazahoztam és nekem Jolu lefordította, de az, akinek nem finn a párja, tutira semmit nem értett meg ebből.

 A tanárnő szigorú volt, de nem bántuk, és abban a pár hétben, amit együtt töltöttünk, nagyon sokat tanultunk. Sokat írtunk kézzel, annyit, hogy az első héten ínhüvelygyulladásom lett a szokatlan igénybevételtől. Lassabban haladtunk, mint amihez én a magyar iskolákban szokva voltam, és nem kellett mindent azonnal tudni. Ahelyett, hogy bemagoltatta volna velünk a szavakat, leíratta velünk. Szórejtvényeket töltöttünk ki, szavakat másoltunk, mindent le kellett írnunk a füzetbe. Addig-addig írtuk, másoltuk a szavakat, amíg szinte észrevétlenül megtanultuk őket.  Ennek a nőnek volt rendszer a fejében, volt módszertana, egyfajta tanítási terve, ami mentén vezetett minket. De sajnos a nyári szünet után egy másik tanárt kaptunk és akkor kezdődött a kínszenvedés.

Ei englantia!

Az új tanárunk orosz anyanyelvű és nem beszél angolul. Mindenben az ellenkezője az első tanárunknak. Az egész nő egy káosz. Gyors a beszéde, kapkodóak a mozdulatai, félig befejezettek a mondatai. Az a típus, aki mindig rohan valahova, amíg beszél, gondolatban már két lépéssel előrébb jár. Soha nincsen jelen. Soha nem figyel rád, soha nem hallgat végig, mert “nincs rá ideje”. Ő mindig rohan valami felé, de soha nem érkezik meg sehova. Képtelen összeszedett lenni. Nem magyaráz. Minden papír, ami kikerül a keze közül, tele van hibával, mert soha nem olvas el semmit figyelmesen. Az ilyen típusú embereket én a magánéletemben sem nagyon tudtam elviselni, a diákjának lenni meg egyenesen egy rémálom. Az már csak hab a tortán, hogy emberileg sem vagyunk egy hullámhosszon.

Az első időszakban semmi mást nem hallottunk tőle, mint hogy fejhangon rikácsolt “Ei englantia!“, vagyis, hogy ne beszéljünk angolul. Gondolhatnád, hogy azért, mert azt akarta, hogy a finnt használjuk, de egyre inkább az a meggyőződésem, hogy azért, mert ő nem beszél angolul. Nem is érti, egy picit sem. Olyan, mintha valami búra alatt élne. (Jolu szerint barlangban.) Nem is értem, hogy a mai világban hogyan volt képes arra, hogy kizárja az életéből még a legalapvetőbb nemzetközi szavakat is. Persze tudom, hogy lehet teljes életet élni angol nyelvtudás nélkül is. Azt nem igazán tudom elképzelni, hogy hogyan képes valaki úgy külföldieket tanítani, hogy nem tud velük kommunikálni? Semmit. Szóval, hogy hogyan képes egy tanár ilyen szinten leszarni a diákjait? Amennyire lepereg róla az angol, annyira szereti az oroszt és a csoport orosz anyanyelvű tagjait. Különösen két srácot imád, akik kiborultak, amikor könyvtárba mentünk, és az egyikük büszkén kijelentette, hogy ő bizony nem olvas könyvet, őt hagyjuk ezzel békén. Szóval, az angol az rossz, azt nem szabad. De oroszul beszélni oké, és most már nem is zavartatják magukat. Rendszeresek az olyan jelenetek, hogy a tanár beszél finnül, a srácok meg beszélnek hozzá oroszul és aztán így eltársalognak. A csoport 3/4-e meg ül és néz, de ők mégsem érzik kellemetlennek.

Csecsemő kortól a serdülő korig

A tanár – aki maga is “bevándorló”, tehát nem az anyatejjel szívta magába a finnt, hanem egyszer ő is így kezdte, ahogy mi -, amíg nem beszéltünk finnül, úgy kezelt bennünket, mintha idióták lennénk. Mivel nem volt egy közös nyelvünk, sokáig semmilyen szinten nem tudtunk kommunikálni egymással. Ha mi egymásnak próbáltunk segíteni angolul, akkor leordította a fejünket. De az soha nem jutott eszébe, hogy felírjon a táblára néhány finn mondatot, amivel el tudtunk volna indulni. Sokáig meg sem szólaltam, mert nem tudtam, hogyan kell mondani, hogy “Nem értem, megismételnéd?”, “Lassabban!!!”, “Szeretnék kérdezni valamit.” stb. Ennél már csak az volt rosszabb, amikor elkezdtük összerakni az első finn mondatokat. Az ember izzadva-nyökögve kereste a szavakat, ahogyan az egy kezdőtől elvárható. Ő meg ahelyett, hogy bátorított volna, úgy nézett rád, mint egy értelmi fogyatékosra, és volt a szemében valami olyan lenézés, ami láttán utána hetekig egyáltalán nem volt kedved újra megszólalni. Úgy kezelt minket, amilyen szinten ki tudtuk magunkat fejezni finnül. Mi pedig úgy is éreztük magunkat. Először csecsemőnek, aztán ovisnak, majd általános iskolásnak. Mostanra sikerült elérni a serdülőkort. Mióta szóval tudom értetni finnül, sikerült elérnem, hogy emberszámba vegyen, de még mindig nagyon hullámzó a kapcsolatunk.

Szóval, rázós volt a kezdés, össze kellett szorítani a fogamat rendesen. Minden reggel az segített felkelni és elindulni, hogy arra gondoltam, meg akarok tanulni finnül. Pechem van, hogy a tanárral nem találjuk a közös hangot, de ez nem fog eltántorítani a tervemtől. Azért járok erre a tanfolyamra, hogy tanuljak, és én meg is fogok tanulni finnül. Ha a fene fenét eszik, akkor is! Az egyik osztálytársam így beszélt erről az időszakról: “Minden reggel nagyon-nagyon kell akarnom, hogy ide akarjak jönni.” Suliba járni ugyan nem szerettem, de próbáltam máshonnan sikerélményhez és motivációhoz jutni. Van egy-két finn barátunk, akikkel egy ideje már szinte csak finnül kommunikálok, tőlük például nagyon sok segítséget, bátorítást kapok.

Nem tudom, milyen lenne az egynyelvű tanulás egy rendes tanárral. Így fél év után viszont azt érzem, hogy sokkal könnyebb lenne az élet, ha a tanár legalább egy kicsit beszélne angolul. Könnyebb lenne érteni dolgokat, ha lenne mihez hasonlítani. A legvidámabb persze egy magyar anyanyelvű tanárral lenne, aki a magyar nyelvtanhoz tudná hasonlítani a finnt. Már csak azért is, mert a két nyelv logikája nagyon hasonló. Tudom, ez csak az álom kategória. Mindenesetre azzal is kiegyeznék, ha időnként angol példákat hozna, mint ahogyan más tanárok teszik. Mint ahogyan folyamatosan elmagyaráz mindent az oroszoknak oroszul. Jó lenne egy kis esélyegyenlőség…

A finn nyelvtudás fontos

Egy-két szakmát kivéve Finnországban szinte lehetetlen munkát kapni finn nyelvtudás nélkül. (Manapság finn nyelvtudással is nehéz, de ez egy másik történet.) A finn nagyon fontos, ezért is nagy segítség, hogy ingyen tanulhatok finnül. Arról nem is beszélve, hogy aki jogosult rá, az nemcsak ingyen tanulhat, de pénzt is kap az alatt az idő alatt, amíg tanul. Fantasztikus dolognak tartom, hogy a munkaügyis tanfolyamokon kívül is van rá lehetőség, hogy az ember, ha akar, ingyen tanuljon. Nem pottyan az öledbe semmi, de ha hajlandó vagy tenni azért, hogy tanulj, kapsz segítséget. Cserébe az erőfeszítésért, amit az országba érkező a finn nyelvtanulásba fektet, a finnek támogatnak a finntudáshoz vezető rögös úton. Sokan önkéntesként, saját szabadidejükből áldozva tanítanak külföldieket. Az ilyen csoportoktól, kluboktól én személy szerint is nagyon sok segítséget kaptam. Később én is szeretnék majd önkéntesként dolgozni, hogy visszaadjak valamit a “közösbe”.

Mielőtt elkezdtem volna, sok rosszat hallottam ezekről a munkaügyis nyelvtanfolyamokról. Van olyan ismerősöm, aki ott is hagyta és inkább fizetett, csak hogy normális közegben tanulhasson. Nálam ez nem volt opció, tekintve, hogy ha valamiért fizetnék, az a Helsinki Egyetem nyelvtanfolyama lenne. A Helsinkibe való bejárást viszont nem bírja el a költségvetésünk. Úgyhogy nekem nincs más választásom. Ebből a tanfolyamból kell a lehető legtöbbet kihoznom. Nem szeretnék az én példámból kiindulva általánosítani, mert egyrészt fogalmam sincs, hogy máshol hogyan mennek a dolgok. És azért sem, mert a nálunk lévő másik csoportok is sokkal jobban elvannak, mint mi. Van most a mi iskolánkban sok afrikai, ázsiai, iráni diák. Nők, akik többsége írni-olvasni is alig tud. Őket nemcsak finnül tanítják, hanem írni-olvasni-számolni is. Nekik ez a tanfolyam olyan, mint egy általános iskola, sokat festenek, rajzolnak, énekelnek is. Élvezik.

A mi csoportunk nem átlagos csoport, ezt már a tanároktól is hallottuk. Nálunk mindenki nagyon motivált volt, senki nem melegedni jár ide, hanem azért, mert meg akar tanulni finnül. Lehetőleg minél gyorsabban. Sokszor az az érzésem, hogy ránk ez a rendszer nincs felkészülve – vagy ez a tanár személy szerint nem alkalmas arra, hogy minket tanítson -, mert mi többet akarunk tudni az alapoknál, és gyorsabban is haladunk haladnánk, mint egy átlagos csoport. Sokat gondolkoztam rajta és arra jutottam, hogy a kezdeti nehézségektől eltekintve, akkor kezdtem igazán rosszul érezni magam, amikor eljutottam arra a szintre, amivel mások befejezni szokták ezt a tanfolyamot. Tanulni szeretnék, haladni és úgy érzem, ebben ez a tanár szinte már hátráltat. Ahelyett, hogy segítene. Rengeteget unatkozom, sok az üresjárat. Ilyenkor mindig arra gondolok, hogy ahelyett, hogy kockásra unatkozom a fejem és pazarolom a drága időmet, csinálhatnék valami hasznosat. Sokszor az az érzésem, hogy ez a tanár azt nem érti, hogy mi ide nem melegedni járunk. Mi nem azért vagyunk itt, mert a munkaügyi fizet. Hanem azért, mert tanulni akarunk. Mi ezt az évet arra szántuk, hogy teljes gőzzel nekiveselkedjünk a nyelvtanulásnak, hogy a lehető leggyorsabban a lehető legtöbbet megtanuljuk. Nem segélyen akarunk tengődni, hanem dolgozni akarunk. Első hallásra lehet, hogy mókásan hangzik, de a gyakorlatban egyáltalán nem könnyű felnőtt fejjel úgy diáknak lenni, hogy az embert nem is igazán kezelik felnőttként.

Porszívóztál tegnap?

Arról nem is beszélve, hogy ez a tanfolyam nem sima nyelvtanfolyam. A nyelvtudás csak egy eszköz, a munkavállalás a cél. Ehhez képest mindenről szó van, csak a munkáról nem. A barátnőmék egy másik csoportban a 2. modul elején elkészítették a finn nyelvű önéletrajzukat és megmutatták nekik azt is, milyen álláskereső oldalak vannak. Mi a 3. modul közepén járunk és szó sincs ilyesmiről. Attól is agyvérzést kaptunk, hogy állandóan személyes témákat dobott fel a nő, amiről az ember egy ilyen csoportban nem szívesen beszél, vagy olyan kérdéseket kellett feltennünk egymásnak, hogy “Porszívóztál tegnap?” vagy hogy “Ki hozza el a gyereket az oviból?”. Azt el tudom mondani finnül, hogyan kell pullát sütni, de arról, hogy mit tanultam, hol dolgoztam, mihez értek stb. nem tudok beszélni, nincs hozzá szókincsem. Az elmúlt fél évem abból állt, hogy napi öt órát ültem a suliban, aztán hazajöttem és kikerestem az internetről, amit a tanár órán nem tudott rendesen elmondani. Magamnak leírtam, magamtól megtanultam, plusz megírtam a házit. Aztán este lett. Rengeteget dolgoztam azért, hogy a nulláról eljussak arra a szintre, hogy ha átmegyünk a finn barátainkhoz vendégségbe, akkor már ne kelljen az én kedvemért angolul beszélni és egyre jobban be tudok kapcsolódni a társalgásba.

Április közepéig tart ennek a tanfolyamnak a nyelvtanulós része. Az már nem sok idő. Lassan el kellene kezdenem gyakorlati helyet keresni magamnak, ahol az április közepe utáni két hónapot eltöltöm, hogy élesben gyakoroljam azt, amit eddig tanultam. Nincs még finn nyelvű önéletrajzom, nem tudnék megszólalni egy állásinterjún és még nyelvtanból is van néhány alapvető dolog, amit nem ártana megtanulnunk. Egy csomó dolgom lenne még erre a kevés időre, de ahelyett, hogy órán ilyesmiről tanulnánk, csak lébecolunk. Én pedig fáradt vagyok – az utóbbi két hétben szinte egyfolytában beteg is – és nem tudok itthon, suli után úgy haladni, ahogy szeretnék. Igen, kérdeztem már a tanárt, hogy mikor fogunk munkával kapcsolatos dolgokról beszélni. Erre közölte, hogy márciusban jön majd egy tanár, aki bevezet majd a “munka világába”. Megnéztem a tananyagot, amiről szó lesz. Azóta azon gondolkozom, tudnék-e valami igazolást szerezni, mert lehet, hogy jobban járok, ha inkább itthon maradok és a magam tempójában haladok…

Szóval, nem könnyű diáknak lenni, és most, hogy látszik már a vége, egyre türelmetlenebbül várom, hogy tovább léphessek. Ugyanezt érzem a többieken is. Mostanában szinte minden nap arról beszélgetünk, hogy mihez kezdünk majd a suli után. Kicsit megnyugtat, hogy a többség ugyanolyan tanácstalan még, mint én. Vagyis, talán normális, hogy most így érzek, ahogy. Összességében a tanfolyam minden nehézség ellenére is siker, hiszen a nulláról felküzdöttem magam egy olyan szintre, ahonnan már sokkal kevesebb külső segítséggel is tudok tovább finnül tanulni. Egyre kevésbé vagyok másokra utalva, és tudok haladni a magam tempója, a saját igényem szerint. Mostanában inkább az aggaszt, hogy el kellene döntenem, hogy ha június végén befejeződik a tanfolyam, merre megyek tovább. Annak idején nekem nem okozott gondot a pályaválasztás. Azt hiszem, nekem különösebben sosem volt gondom ezzel. Miután eldöntöttem, hogy tovább szeretnék tanulni, nem igazán volt kérdés, hogy merre, mert annyira csak egyetlen dolog érdekelt.

Pályaválasztás újra

Ezzel szemben most, amikor újra pályaválasztás előtt állok, fogalmam sincs, hogy merre kellene mennem. Nem tudok még elég jól finnül ahhoz, hogy a szakmai végzettségemnek és az érdeklődésemnek megfelelő területen dolgozhassak vagy legalábbis pályázhassak. Ezért biztos, hogy a továbbiakban is a nyelvtanulásnak kell az első helyen állnia. Eredetileg arra gondoltam, hogy mire eljutok idáig a tanfolyamon, már lesz valami konkrétabb elképzelésem a jövőmet illetően, és megpróbálok ahhoz passzoló gyakorlati helyet találni magamnak. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán szóba állnak-e majd velem, még akkor is, ha én csak egy bónusz leszek nekik, akárhová is kerülök. Nem a cég fizet majd nekem, hanem továbbra is a munkaügyi. Szóval, elvileg ez egy win-win szituáció, akárhová is jelentkezem. De még mindig nem tudom, hol kellene próbálkoznom. A helyzetet nehezíti, hogy Jolu munkát keres, fogalmam sincs, hogy itt maradunk-e vagy valahová máshová költözünk? Ha minden jól megy, akkor április-májusban egy másik városban fogunk már lakni. Akkor ez az egész gyakorlati hely-dolog nem is lesz aktuális. Azt sem tudom, hogy mi lesz a tanfolyamommal, ha közben elköltözünk? Beszélnem kellene a munkaügyi központtal, de addig nem akarok, amíg legalább azt nem tudom elmondani, hogy megyünk vagy maradunk, mikor és hova. Meg aztán van még ezen kívül is egy csomó nyitott kérdés jelen pillanatban az életünkben, amit nem szeretnék a blogon taglalni.

Vannak ilyen időszakok, amikor az ember tele van megválaszolásra váró kérdésekkel. Most abban a stádiumban vagyok, amikor azt már tudom, hogy mit nem szeretnék. Csak arról nincs még fogalmam, hogy mi az, amit igen. Nem szeretem ezt. Sokkal jobban érzem magam akkor, amikor már megvan a kitűzött cél, és azon dolgozom, hogy eljussak oda. Remélem, hamarosan átlendülök már abba a fázisba!