Október eleje volt, még egy hónapja sem ismertük egymást. Szombat este volt, amolyan igazi kellemes, csillagnézős. Vacsora után az erkélyen cigiztem, vörösbort kortyolgattunk. Tele volt a hasam, az összes oxigén leszállt a fejemből, nem nagyon tudtam gondolkozni. A családunkról beszélgettünk, aztán Finnországra terelődött a szó, hogy majd egyszer elmegyünk együtt oda. Jolu csak beszélt, végül kilyukadt arra, hogy majd feltétlenül ki kell próbálnom a szaunát is.
Én kissé szórakozottan közöltem, hogy nem vagyok benne biztos, hogy én szeretek szaunázni – tekintve, hogy csak egyszer próbáltam, de az olyan rossz volt, hogy soha többet nem is jutott eszembe -, de majd szaunázik akkor nélkülem. Jolu csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy ez igazából nem is kérdés volt. Ez Finnországban kötelező.
– Nálunk ez a szokás. Nem utasíthatod vissza, nem szabad ezzel senkit megsérteni.
Én még mindig kicsit oxigénhiányosan bámultam az eget és motyogtam valamit, hogy jól van, akkor majd gondolkozom rajta. Továbbra sem voltam meghatva a szaunázás gondolatától. Ám Jolu közben egészen belelkesült és csak nem akart a témáról leszakadni.
– Meglátod, milyen jó lesz! Lemegyünk majd a mökkibe és szaunázol anyuval, meg a nővéremmel. Meztelenül. Aztán majd úszunk a tóban.
Na, erre azért már csak felkaptam a fejem és visszakérdeztem:
– Ne haragudj, azt hiszem, nem értettelek jól az előbb, mintha azt mondtad volna, meztelenül.
– Igen, azt mondtam. Meztelenül.
– Azt akarod, hogy szaunázzak anyukáddal, meg a tesóddal puccéran?!
– Igen, persze. Nálunk ez a szokás. Ez azt jelenti, hogy befogadtak.
– Te figyelj, nekem, ha rémálmom van, akkor azt álmodom, hogy megyek az utcán meztelenül. Csak nem képzeled, hogy anyukáddal fogok pucérkodni?!
– De, de. Meglátod, milyen jó lesz. Utána soha többet nem lesznek ilyen rémálmaid.
Nem feszegettem tovább a témát, de a kapott információt sokáig nem tudtam feldolgozni. Olvastam én valamit erről a szaunázásról az interneten, de nem gondoltam volna, hogy ennyire komolyan veszik. A múltban többnyire olyan problémák voltak velem, hogy nem tudok kapálni, meg nem járok templomba… Hirtelen úgy éreztem, hogy inkább felkapálok egy veteményest, csak ne kelljen pucéran szaunázni a leendő anyósommal! Azon morfondíroztam, hogy tulajdonképpen úgyis olyan messze élünk egymástól, hát én nem fogom bánni, ha nem fogadnak el ENNYIRE. Csak egy kicsit. Nekem az is bőven elég…
Egészen odáig vártam a Jolu anyukájával való találkozást, de onnantól kezdve ahányszor csak eszembe jutott, vagy meghallottam a hangját a telefonban, mindig görcsbe rándult a gyomrom, és arra gondoltam, hogy milyen lesz majd ücsörögni vele a szaunában. Hosszú időn keresztül abban sem voltam biztos, hogy ha majd végre találkozunk, fogok-e tudni másra gondolni azon kívül, hogy vajon milyen lehet MEZTELENÜL?!
