Sosem vágytam az északi sarkkörre. De ha vágytam volna, valószínűleg úgy képzeltem volna, hogy sűrű hóesésben és -20 fokban jutok el oda. Nem pedig szikrázó tavaszi napsütésben, ahogy végül megtörtént.
Azt sem gondoltam soha, hogy valaha az életben olyan városban fogok lakni, ahol a helyi járatra az van kiírva, hogy “Vasútállomás-Északi sarkkör”… De ha már így alakult, mentünk egy kört azzal a busszal. Már több, mint egy hete lakunk Rovaniemiben, épp itt volt az ideje, hogy beköszönjünk a leghíresebb szomszédunknak, Joulupukkinak. Míg a buszmegálló felé baktattunk, arról beszélgettünk Joluval, hogy a legtöbben repülővel érkeznek, szakadó hóesésben. Nekünk meg ez egy délutáni program egy napsütéses tavaszi vasárnap délután, hogy kiugrunk a Télapóhoz. Mint amikor Combinóval jártunk a Margitszigetre. Az érzést csak fokozta, hogy Jolunak bérlete van, úgyhogy buszjegyet csak nekem kellett venni. A 8-as helyi járat visz az északi sarkkörre, ami ide mindössze 8,5 km-re van. Rajtunk kívül csak egy francia lány tartott a Télapó faluba, a többiek leszálltak a köztes megállókban. Finnországban május második vasárnapja anyák napja, ezért az összes üzlet zárva van, úgyhogy még a szokásosnál is kevesebb ember mozgott az utcákon. Tökéletes időpont egy olyan hely meglátogatására, ahol az év nagy részében egymás sarkát tapossák a turisták.
Santa Claus Village tipikus turistalátványosság: itt lakik Joulupukki, akinek itt van a hivatalos posta hivatala is, illetve a falut keresztül szeli az északi sarkkör. Az egész komplexum a Télapóra, a karácsonyra, a télre és a hóra van kihegyezve, úgyhogy ez most teljesen holt szezon. Engem egyedül az északi sarkkör érdekelt az egész csomagból, illetve szerettem volna látni a helyet nappali világosságban, a hullámzó embertömeg nélkül. Bő másfél órát voltunk ott, ennyi idő alatt körbe sétáltunk, csináltunk pár fényképet, megnéztük azt a pár ajándékboltot, ami nyitva volt, átléptük az északi sarkkört oda-vissza és ha már erre jártunk, akkor beköszöntünk Joulupukkinak is.
Az Öreg egyébként az év minden napján itt van, bármikor lehet hozzá jönni. Rendes tőle. A Télapó faluba nincs belépő, Joulupukki is ingyen fogad, de cserébe az ő lakrészén nem lehet fotózni. Ha szeretnél emléket a vele való találkozásról, annak igen borsos ára van: 35 euró a fénykép és 40 euró, ha a videót is szeretnéd. De rendesek, nem tukmálják a manók, nyugodtan lehet nemet mondani. Bár nagyon jól néztünk ki a képen és vicces volt látni magunkat, amint beléptünk a Télapóhoz, erről a szuvenirről most lemondtunk. Majd visszajövünk úgyis a télen, akkor azért kérünk majd fényképet. Csak hogy legyen mit mutogatni az unokáknak.
Én sosem hittem a Télapóban, sem a Húsvéti Nyusziban és a Fogtündérben sem. A mi családunkban minden jó forrása az Anyukám a mai napig. Úgyhogy egykedvűen lépegettem a félhomályban, hogy Joulupukki színe elé járulhassak, nem estem transzba a lehetőségtől. Azon gondolkoztam, még szerencse, hogy csak egy család van előttünk, télen biztosan többet kellene várni. Aztán előkerült egy manó, megkérdezte, honnan jöttünk és betessékelt bennünket.
Joulupukki éles rivaldafényben ült, gondolom, a fotózás, meg a videózás miatt. Olyan érzés volt, minhta egy tv stúdióba vagy színpadra kerültünk volna. Ettől mindketten feszélyezve éreztük magunkat. Télapó pontosan úgy nézett ki, mint a fényképeken. Hatalmas fehér szakálla és sapkája mindent eltakart, csak apró, kék gombszemei nevettek rám, amikor az arcába néztem. Felállt, kezet nyújtott, a nevünket kérdezte, aztán két oldalról maga mellé ültetett bennünket. Először Jolut faggatta, de aztán átvettem a szót. Mondtam a Télapónak, hogy most költöztünk ide, mert Jolu itt kapott munkát, vappu napján érkeztünk. Nagyon megörült, hogy ilyen rendesek vagyunk, hogy egyből hozzá jöttünk. Aztán beszélt kicsit az éjféli napról, meg hogy nemsokára olyan világos lesz, hogy lehet, hogy majd nem fogunk tudni rendesen aludni és azt ecsetelte, hogy Rovaniemi jó hely és milyen szuper dolog az északi sarkkörön lakni. Meséltem neki, hogy másfél éve költöztünk Finnországba, hogy finnül tanulok és hogy Magyarországról érkeztem. A pasi láthatóan bírt minket, mert ráérősen cseverészett velünk, nem akart tőlünk megszabadulni.
Túlestünk az általánosságokon, csöndben ücsörögtünk ott az éles lámpafényben, amikor hirtelen ötlettől vezérelve vettem egy nagy levegőt és komoly arccal az Öreg felé fordultam:
– Figyelj Télapó, mondanom kell neked valamit.
– Na mi az? – mosolygott rám gyanútlanul.
– Írtam neked képeslapot. Karácsony előtt. De hiába vártam, nem válaszoltál nekem.
Gondolom, nem most hallotta először ezeket a szavakat, mert rutinosan hárítani próbált:
– Ráírtad a címedet?
Szemrehányó tekintettel válaszoltam: – Persze, hogy ráírtam! Szerettem volna választ kapni. De tudod mit? Megmutatom, milyen szép képeslapot küldtem neked. Még benne van a fénykép a telefonomban. Egy pillanat, megkeresem!
Ezen azért meglepődött. Míg a telefonomban lapozgattam a képek között, tovább beszéltem:
– Tudod, Télapó, én újságíró vagyok, ezért mindig mindent megírok, meg lefényképezek – tettem hozzá magyarázólag. Ahogy felnéztem egy pillanatra a telefonból, láttam, hogy ettől picit megriadt és enyhén gyöngyözni kezdett a homloka.
Bár megérdemelte volna, de nem akartam a Télapót sarokba szorítani. Gondoltam, mégsem lenne illendő. Úgyhogy nem tettem neki szemrehányást, hanem csak megmutattam a képeslapot, amit anno postára adtam neki és felolvastam az üzenetet is. Ezrével kapja a leveleket, de az volt az érzésem, hogy tetszett neki a képeslap, jó kedve lett tőle. Annak idején azzal zártam a soraimat, hogy remélem, egy nap majd személyesen is találkozunk. Erre ő nagy vidáman felkiáltott:
– Látod, nem kell már leveleznünk! Most, hogy itt laktok Rovaniemiben, akár minden nap találkozhatunk!
Minden nap azért túlzás lenne, gondoltam magamban, de végül így feleltem:
– Maradjunk annyiban, hogy várok még egy kicsit, hátha mégis megérkezik a válaszod. Aztán majd a télen újra visszajövök hozzád – igyekeztem mindezt úgy mondani, hogy ne csengjen fenyegetően. Télapó beleegyezően mosolygott.
Búcsúzkodni kezdtünk, minden jót kívánt nekünk az új otthonunkhoz és kedvesen rázogatta a kezünket. Nagyon finom tapintású, puha tenyere volt. Azzal váltunk el, hogy nemsokára újra találkozunk.
Mikor kiléptünk az ajtón, egy pillanatig csak hunyorogtunk a vakító napsütésben, a természetes fény bántotta a szemünket. Lelkesen fordultam Jolu felé: – Tudod, mikor felolvastam a képeslapot, az jutott eszembe, hogy azt valamikor december elején írtam. Akkor még nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg találkozunk és személyesen fogom felolvasni neki! Nagyon jó érzés volt cseverészni Joulupukkival!
Hallgattunk kicsit, aztán elgondolkozva hozzátettem: – Te figyelj, lehet, hogy a Télapó mégis létezik!
– Ezt most miért mondod? – kérdezett vissza meglepve.
– Észrevetted, hogy végig finnül beszéltünk? Mert nekem csak most esett le. Habozás nélkül finnül szólítottam meg, és egyszer sem gondolkoztam azon, hogy mit kellene mondanom.
Pingback: Lakásbérlés Finnországban