Szülészeten Finnországban

Az otthonihoz képest a finnországi terhesgondozás sokkal lazább, vagy legalábbis annak tűnik. Örültem, hogy békén hagynak, de eltűnődtem azon, hogyan működik a rendszer akkor, ha valakinek nem olyan problémamentes a terhessége, mint az enyém. Erre a kérdésre is megkaptam a választ. Két éjszakát töltöttem el a rovaniemi kórház szülészetén. 

Mielőtt belekezdenék, tisztázzunk két dolgot! Először is, a magyarországi terhesgondozást, szülészeteket nem ismerem. Összehasonlítási alapom nincsen. Nem is akarom a két országot összehasonlítani, értelme sem lenne, annyira máshogy működik itt az egész rendszer. Másodsorban pedig nem tudom, az én tapasztalatom mennyire általánosítható. Finnország más kórházaihoz nem volt szerencsém. Szóval, ezek az én személyes élményeim Rovaniemiben a városi kórház szülészetén.

Felkészülni az ismeretlenre

Annak idején, amikor a leendő lakhelyünkhöz végeztem kutatásokat, Rovaniemi mellett szólt az is, hogy ez a térség központja. Ami azt is jelenti, hogy a városban van a Lappföldi Központi Kórház. Vagyis, ha orvosi ellátásra van szükségünk, akkor nem kell órákat utazni. Nekem még mindig szokatlan, hogy Finnországban hatalmasak a távolságok. Mi vagyunk Lappföld kapuja, tőlünk északra már nincsenek nagy települések. Elképzelni sem tudom, milyen lehet az, hogy ha valaki mondjuk Inariban komolyabban megbetegszik, akkor öt órát kell autóznia, hogy beérjen a rovaniemi kórházba.

Na de visszatérve a szülészetre, azt feltételeztem, hogy a kórházi ellátás jó, de szorongtam, vajon milyen lesz majd itt szülni. Az elmúlt kilenc hónapban álmodtam sok mindenről, de a szülés még az álmaimból is teljesen kimaradt. Elképzelni sem tudtam. Itt nő a hasamban ez a kis lélek, aztán snitt és a következő kép, hogy tologatom a babakocsiban. Azt hiszem, attól tartottam a legjobban, hogy hogyan fogom megértetni magam, hogy fognak bánni velem? Hosszú órákat barangoltam a neten, hogy összeállítsam a kórházi csomagomat, mert fogalmam sem volt, mire lehet szükségem. Még egy listát is írtam, amit ellenőriztettem a védőnővel. Ugyan azt olvastam, hogy itt lényegében mindent megkap anyuka és baba is, jószerivel csak fogkefére, törölközőre meg a hazamenetelhez szükséges ruhákra van szükség, de nem akartam elhinni, hogy ez igaz lehet. Úgy készültem a kórházi tartózkodásra, mint egy atomtámadásra és igyekeztem felkészülni minden eshetőségre.

Ember tervez…

Aztán, ahogyan az lenni szokott, minden máshogy alakult. Gondoltam arra, hogy mi van, ha esetleg futni kell, mert olyan gyorsan indul neki Inari, arra, hogy sokáig vajúdok majd, arra, hogy a 40. hétig bent marad és úgy kell kicsalogatni, hogy talán császár lesz. De valószínűleg a mintaterhességem miatt azzal az eshetőséggel nem számoltam, hogy valami probléma adódik és úgy leszek a kórházban, hogy még nem szülök. Így aztán nemcsak én estem pánikba, amikor Jolu otthagyott a szülészet őrzőjében, de láttam rajta, hogy ő is teljesen meg van zavarodva. Ez az eshetőség az ő forgatókönyvéből is kimaradt.

Természetesen szombat késő délután kezdődtek a gondok, mikor máskor? A szaunából rángattam ki Jolut és mondtam neki, hogy hívjon taxit, menjünk be a kórházba, mert fáj a hasam és szerintem valami nem stimmel. Ő felhívta a szülészetet, röviden elmondta, mi a gond. Sokat hallottam róla, hogy nem szeretik, ha túl korán bemegy valaki. Mondtam is Jolunak, hogy tök mindegy, mit mondanak, megyünk és kész, de nem kellett velük vitatkozni. Ők is azt javasolták, hogy menjünk be. Ahogy beértünk, kifaggattak, hogy pontosan mik a panaszaim, mit érzek és azonnal CTG-re raktak, hogy megnézzék, mi a helyzet Inarival. Aztán az eredményt megmutatták az orvosnak, aki úgy döntött, ultrahanggal is megvizsgál. Alaposan megnézett mindent, ő is kikérdezett és amikor végzett a vizsgálattal, közölte, hogy szeretné, ha itt maradnék éjszakára. Közölte, hogy mi a helyzet, nem titkolta el az esetleges kockázatokat. Igyekezett megnyugtatni, hogy egyelőre nem kell aggódni és ami a legfontosabb: Inari tökéletesen jól van. A nővérekkel finnül beszéltünk, amikor kellett, Jolu fordított, de az orvosnál átváltottunk angolra. Nem csinált ügyet belőle. Jolu végig mellettem lehetett, sőt, úgy vettem észre, hogy ez a természetes.

Éjszaka a szülészeten

Az éjszakát az őrzőben töltöttem, egy kétágyas szobában, ahol az éjszaka közepéig egyedül voltam, majd bekerült mellém valaki. Az ágyon már várt kikészítve a hálóing, bugyi, köntös és egy pár papucs. Végül csak a hálóinget vettem fel, úgy döntöttem, maradok a saját holmimnál.

Egy tüneményes nővér felügyelt rám, egyből angolul szólított meg. Kedves volt, próbált megnyugtatni és mondta, hogy ha bármire szükségem van, azonnal szóljak. Be is csöngettem egyszer, mert nem tudtam elaludni, fájt a hasam. Ekkor újra rám tette a CTG-t, aztán amikor látta, hogy minden oké, hozott nekem egy Panadolt. Kerített egy szoptatós párnát, hogy kényelmesen el tudjak helyezkedni és rábeszélt, hogy melegít tönkölypárnát, amit rátett a hasamra, hogy enyhüljön a görcs. Azt mondta, 7-kor van műszakváltás, ha korábban ébrednék, nyugodtan hívjam és akkor rám teszi újra a CTG-t, mielőtt elmegy.

Vasárnap reggelre jobban lettem, úgyhogy az őrzőből kitettek az osztályra egy szintén kétágyas szobába. Mivel nem volt szükségem sürgős beavatkozásra, mondták, hogy pihenjek, hétfőn reggel fog megvizsgálni az orvos újra, ő dönti el, hogy mi fog velünk történni a továbbiakban. Mivel vasárnap a fű se nő a kórházban, volt időm körülnézni és feltérképezni, hogyan zajlik az élet a szülészeten.

Élet a szülészeten

A szobák két-háromágyasak. A babák az anyukákkal vannak egy szobában. Van egy családi szoba is az osztályon, ahol apuka is végig bent maradhat, miután megszületett a baba. Az egészségügy Finnországban nem ingyenes, vizitdíjat, illetve kórházi napidíjat kell fizetni. A családi szoba drágább, mint a sima. Lefoglalni nem lehet, szólni kell, ha szeretnéd és érkezési sorrendben lehet igénybe venni, ha felszabadul. Úgy tudom, hogy problémamentes szülés esetén két-három nap után kiengednek, császárosoknak itt is öt nap. A szobák tiszták, az ágynemű rendes, tiszta. Minden szobában van tévé és saját fürdőszoba, wc. Az ágyakat függöny választja el egymástól. Lehet beszélgetni, de ha magányra vágysz vagy pihenni szeretnél, az is teljesen rendben van.

A takarítónő nem csapja fel a villanyt hajnalban, nem veri az ágy lábát a felmosóval és hajnali ébresztő, illetve vizit sincs. Lényegében akkor fekszel-kelsz, amikor akarsz, senki nem mondja meg neked, hogy mit csinálj, nem rugdossák a papucsodat, nem veszekednek a táskád miatt és nem tartanak róla kiselőadást, hogy milyen ruha legyen rajtad vagy hogy hova tedd a törölköződ. A nővérhívó nem csak dísznek van, meg lehet nyomni. Egyszer az egyikük lihegve ért az ágyamhoz és mentegetőzött, hogy egy másik emeletről szaladt vissza. A szobák ajtaja felett van egy lámpa, ami különböző színben világít. Már nem emlékszem, mik a kódok, de azt lehet tudni, hogy valaki nővért hívott, vagy hogy éppen vizsgálnak valakit.

A nővérek normálisak, segítenek mindenben és egy ponton már szinte kényelmetlenül éreztem magam, hogy én csak itt fekszem, ők meg “körülugrálnak”. Mielőtt bejönnének a szobába, kivétel nélkül mindenki kopog. Akkor is, ha én nyomtam meg a nővérhívót. Az első találkozáskor a nővér és az orvos is bemutatkozik, elmondja, hogy mi lesz a szerepe a kórházi tartózkodásod alatt és csak ezután fog bele a mondandójába. Nem beszélnek el a fejed fölött, nem néznek levegőnek és sosem mulasztják el megkérdezni, hogy értettél-e mindent és hogy van-e további kérdésed. Ha van, arra is nyugodtan válaszolnak. Az őrzőben egy szíriai nő feküdt mellettem, nemhogy finnül, még angolul sem beszélt. Behívták hozzá a férjét tolmácsolni, az ő angolja sem volt oxfordi. Az orvos teljesen nyugodtan szaladt neki ugyanannak a témának háromszor is és addig nem ment ki a szobából, amíg meg nem győződött róla, hogy a nő mindent megértett és valamennyire meg is nyugodott.

A szülésről és a babás életről egyelőre nem tudok nyilatkozni. Az mindenesetre igaz, hogy itt tényleg beeshetsz akár az utcáról is, mindennel ellátnak. A folyosón van egy polc az anyukáknak. Itt találsz magadnak hálóinget, köntöst, bugyit és melltartót is. A fürdőszobában nagy csomag Tena, szappan, tusfürdő. Egy másik polcon a babáknak van kikészítve ágynemű, mindenféle ruha, pelenka.

Névre szóló menü

Az őrzőbe behozták a reggelimet, de amúgy az étkezés a folyosó végén az étkezőben zajlik. Olyan, mint egy amerikai konyha. Reggeli-ebéd-uzsonna és vacsora van, illetve ebéd után kávé keksszel. Tálalókocsin betolják a névre szóló tálcákat, onnan veszed el a magadét és ide teszed vissza. Reggelire kása van, amit a finnek imádnak, én rá se bírok nézni. Szerencsére van mellé felvágott, kenyér, tej, kávé, tea, gyümölcslé, joghurt… senki nem marad éhen. Ebéd és uzsonna meleg, nekem ez mindig izgalmas volt, mert eddig nem találkoztam a finn menza remekeivel. Az én szememnek szinte minden szokatlan volt és hazudnék, ha azt mondanám, hogy csorgott a nyálam, amikor felemeltem a fedőt.

De olyan ez, mint amikor életemben először szaunáztam és lesz, ami lesz alapon beugrottam utána a tóba. Bátornak kell lenni, mert az étel ugyan néha furcsa, de finom. Vacsorára szintén hideg jár, többnyire szendvics, salátával. A konyha hűtője önkiszolgáló, fel van töltve különféle tejtermékekkel, aszalt gyümölcsökkel, felvágottakkal és kenyér is mindig van kitéve. Lényegében az étkezések között is annyit és akkor eszel, amennyit, amikor csak akarsz. Az asztalon egy tálban két-háromféle friss gyümölcs van. Mondták, hogy vigyek be magammal kaját, ha megéheznék a két étkezés között, de az én étvágyamat kielégített a kórházi koszt. Ásványvizet vittem csak be magammal, hogy legyen mindig kéznél, meg Joluval behozattam a rumos csokigolyóimat, hogy ne legyek olyan árva és szomorú nélküle. Amúgy semmi másra nem volt szükség.

Apukáknak szabad a bejárás

Úgy vettem észre, hogy itt nem szokás a rokonoknak, barátoknak bejönni babanézőbe. Ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy nagy a kórház vonzáskörzete, illetve a családok sokszor távol élnek egymástól. A családi csoportban, ahová jártunk, öt párból csak egy volt helybeli. Az összes többinek ugyanúgy távol élt a családja, mint nekünk és hozzám hasonlóan arra készültek, hogy nem lesz a férjükön kívül segítségük a gyermekágyi időszakban vagy akár később. A baráti-ismerősi körömben is az a tapasztalatom, hogy itt a szülés és az első napok főleg anyáról, apáról és a babáról szólnak. A családtagok csak később kerülnek a képbe. A szülészeten a látogatási rend is ebben a szellemben van kialakítva. Tesók, rokonok napi másfél-két órát látogathatnak, apukáknak viszont reggel tíztől este nyolcig szabad a bejárás.

Érdekes és szívmelengető volt látni, hogy az osztály tele volt büszke, esetenként kicsit riadt tekintetű apukákkal, akik büszkén tologatták a piciket. Ringatták a babát, amíg anya evett vagy éppen bevitték neki tálcán az ebédet és láttam őket babaruhákat válogatni is. Eddig is be voltunk már sózva Joluval, most még inkább belelkesültünk. Ahányszor felbukkant egy apró, nyivákoló kis csomag, mi fátyolos tekintettel egymásra néztünk, aztán a pocakomra és nem győztük mondogatni, mennyire várjuk már, hogy végre Inari megszülessen. Biztosan nagyon viccesen nézhettünk ki. Jolu még csak azt sem hozhatja fel mentségére, hogy elöntötték a hormonok.

Nincs szükség fogadott orvosra

Ahogyan ígérték, hétfőn megvizsgált az orvos és rövid mérlegelés után úgy döntött, hogy hazamehetek. Mivel a panaszaim elmúltak, Inari már akkor is jól volt, mikor bejöttünk és azóta is, plusz közel lakunk a kórházhoz, nem látta értelmét annak, hogy tovább ott tartson. A lelkemre kötötte, hogy ha bármi furcsát éreznék, elfolyna a magzatvizem, azonnal jöjjek vissza. Megkérdezte azt is, tudom-e hogyan kell számolni a magzatmozgásokat. Ha addig minden rendben van, akkor jövő héten várnak kontrollra. Mivel itt nincs fogadott orvos, sem hálapénz, mindig más orvos vizsgál. Egyedül a védőnő állandó. Leleteket én még soha nem kaptam kézbe papíron. Bizonyos adatokat a kiskönyvembe írnak, mindent mást egy számítógépes rendszerben rögzítenek. Így rögtön látták az összes vizsgálati eredményemet a terhességem alatt, a védőnő is meg tudja nézni, hogy mi történt velem a kórházban. Hiába más és más az orvos, de az információáramlás folyamatos, az ellátás ugyanolyan színvonalú és egyáltalán nem érzem hiányát annak, hogy legyen egy külön bejáratú orvosom vagy szülésznőm. Persze, itt sem mindenki egyforma, van, aki szimpatikusabb, van, aki kevésbé. Azzal a nővérrel, aki az első éjszaka velem volt, később is szívesen beszélgettem és örülnék, ha ő lenne ott, amikor szülni fogok. De ezek csak apróságok, az egészségügyi ellátás minőségét nem befolyásolja.

Újra rájöttem arra is, hogy nem szabad ránézésre megítélni az embereket és hülyeség kivetíteni rájuk a saját félelmeimet. A kórházi ágyam annyira kényelmes volt, hogy fél év óta először végre sikerült kialudnom magam, egészen kisimult az arcom. Mivel ahhoz vagyok szokva, hogy kétóránként magamtól ébredek, nem állítottam be az ébresztőt és hétfőn reggel kicsit elaludtam. Arra riadtam, hogy két nővér áll az ágyam mellett, az egyiknek egy tálca van a kezében. Azt sem tudtam, hol vagyok, automatikusan kihúztam a tálcatartót az éjjeliszekrényből, biztattam a nővért, hogy tegye le a tálcát nyugodtan. Valamiért az volt bennem, hogy hozták a reggelit. Ő meg nem értette mit akarok, mert az orvosságok voltak a tálcán, nekem meg hozták a vérhígítómat. Még mindig kótyagosan motyogtam, hogy van nekem is injekcióm, használhatjuk azt, nem kell a kórházét fogyasztani, ők meg nem is értették, hogy mi a fenét akarok. Ráadásul finnül beszéltek, ettől még mindig elbizonytalanodom. Amikor kértem őket, hogy valaki adja be a hasamba, mert én már nem látok odáig és mindig Jolu szokta, akkor aztán ők sem állták meg szó nélkül. Az egyikük megkérdezte elképedt arccal, hogy miért a hasamba adom a szurit?! Mire azt feleltem, hogy a régi védőnőm azt mondta, hogy csak oda lehet. Megkérdeztem tőle többször is. Erre még furcsábban néztek rám és mondták, hogy ilyen nagy pocit már felesleges szurikkal kínozni, adhatom a combomba meg még néhány másik helyre, megmutattak mindent. Végül a fiatalabb beadta a combomba és elmagyarázta, hogyan kell. Nem tudom miért, de valahogy olyan kellemetlenül éreztem magam és azt hittem, hogy biztosan azt hiszik, hogy tök hülye vagyok.

Reggeli után az egyik nővér visszajött, ő tette rám a CTG-t. Többször is rám nézett, egy csomó mindent elmagyarázott, nagyon kedves volt. Délután meg a másikuk hozta be a kiskönyvemet. Görcsbe rándult a gyomrom, mikor megláttam, valamiért azt képzeltem, hogy csak a kezembe nyomja a papírt, aztán szevasz. Ő meg ráérősen magyarázni kezdett, elmondta újra, hogy mire figyeljek, mikor jöjjek vissza és megmutatta, hogy hova írta fel a kontroll időpontját. Mikor mondtam neki, hogy valószínűleg ez az időpont nem lesz jó, előkereste a telefonszámot, amin új időpontot tudunk kérni. Aztán még szabadkoztam, hogy ne haragudjon, amiért nem megyek még haza, de meg kell várnom Jolut a kocsival, ő viszont csak munkaidő után ér ide. Mire immár szélesen mosolyogva nyugtatgatott, hogy nincs semmi gond, nem állnak sorba tömegek az ágyamra várva. Menjek, ebédeljek meg, pihenjek, aludjak, aztán majd hazamegyek, amikor a férjem ideért. Mosolyogva köszöntünk el egymástól azzal, hogy nem olyan sokára újra találkozunk.

Negatívumok?

Gondolkoztam, milyen negatívumokat tudnék megemlíteni, hogy árnyaljam a képet, de csak apróságok jutottak eszembe. A műanyag karszalag, amin a nevem és a vonalkódom volt, túl szorosra volt csatolva a kezemen. Kikezdte a bőrömet, még mindig viszket és piros. Legközelebb szólni kell, hogy hagyják lazábbra. Ami ennél jobban zavart, az az, hogy az egész kórházban légkondi van, amit nem lehet szabályozni. Azonnal kikezdett, nagyon érzékeny vagyok rá. Vérezni kezdett az orrom, végig el volt dugulva, kiszáradt a szám és volt, hogy fáztam. Tolják az étkezőben is, hogy szinte lobog az ember haja, úgyhogy Inarit majd jól be kell takargatni, meg ne fázzon. Szóltam a nővérnek, azt mondja, leállítani nem tudja, de hozott plusz takarót, hogy ne fázzak. Illetve vállon veregettem magam, amiért jól elvégeztem a házimat. Olvastam valahol a neten, hogy a légkondi problémát okozhat, úgyhogy volt nálam ajakbalzsam.

Kórházteszt kipipálva

Bár csalódott voltam, hogy Inarit még mindig a pocakomban vittem haza a kórházból, összességében az egész ott tartózkodás jó élmény volt. Mondtam Jolunak, hogy fogjuk fel úgy, hogy leteszteltük a kórházat. Ez sokkal többet ért, mintha elmentünk volna a bemutatójukra, amit végül kihagytunk. Ugyan a szülőszobán nem jártam, de azt már tudom, hogyan működnek itt a dolgok. A kórházi csomag is kiállta a próbát, sikerült jól összepakolni. Már nem aggódom azon, hogy hogyan fogok tudni kommunikálni velük és az ismeretlentől való szorongás is elmúlt belőlem. Biztos vagyok benne, hogy akármikor jövünk vissza, jó kezekben leszünk és itt minden adott ahhoz, hogy biztonságos körülmények között szüljem meg a kisfiamat.

Most már csak arra várunk, hogy elszánja magát és végre nekivágjon a nagyvilágnak.