Finnországi szüléstörténet

Szeptemberben mindig kiugróan magas a születések száma. Ők azok a gyerekek, akik a karácsonyi időszak nyugalmában vagy a szilveszteri buli mámorában fogantak. 

Míg vártuk, hogy felszabaduljon végre egy szülőszoba, abban állapodtunk meg Joluval, hogy ha még egyszer erre a kalandra vállalkozunk, megpróbáljuk a gyerek fogantatását egy kicsit korábbra időzíteni. Írtam az előző posztban róla, hogy augusztus végén tartottunk egy kétnapos főpróbát a rovaniemi kórház szülészetén. Most, hogy élesben mentünk, teljesen más légkör fogadott. Nem tudok pontos számokat, de azt igen, hogy akkora volt a forgalom, hogy szabadságról, szabadnapról kellett behívni személyzetet, hogy bírják a rohamot. Ebből akadt néhány kellemetlenségünk, leginkább az, hogy várni kellett mindenre, illetve az egész osztályon képtelenség volt egy nyugodt zugot találni. De le a kalappal előttük, mert ugyan döcögősebben haladtunk, mint kellett volna, de az ellátás színvonalát a körülmények nem befolyásolták.

39+0

Mivel már kétszer bementünk potyára, úgy voltam vele, hogy legközelebb akkor vagyok hajlandó elindulni a kórházba, ha a gyerek minimum félúton van. Belőlem aztán többet nem csinál ez a kis mocsok bolondot! Ugyan a legutóbbi rohanásunk óta voltak időnként fájásaim, de nem vettem róluk tudomást. Szeptember 6-án, kedden, 39 hetesen, egy héttel a kiírt időpont előtt, enyhe görcsökkel indultunk el a bevásárlóközpontba. Mivel arra rájöttem, hogy az autókázás segíti az összehúzódásokat, minden nap tettünk egy kört munka után Joluval. Hátha. Iszonyú elégedett voltam, mert végre elintéztünk egy csomó mindent, amit már ezer éve halogattunk. Például visszavittük a csillárt, amit a nappaliba szántunk, de nem passzolt a foglalatba. Aztán hoztunk egy bevásárlókocsit és elindultunk befelé, hogy vegyünk valami kaját vacsorára. Abban a pillanatban, ahogy átléptünk a beléptető kapun, éreztem, ahogy valami forró végigfolyik a combomon. Megtorpantam:

– Jolukám. Elfolyt a magzatvizem! Végre! Megyünk szülni!

A szülészeten már ismertük a járást és ők is minket. Mikor közöltük, hogy elfolyt a magzatvíz, azonnal kaptam egy ágyat, rátettek CTG-re, megvizsgáltak… aztán nem történt semmi. Fájásaim ugyanis nem voltak. Következett az, amiben már hatalmas gyakorlatunk volt. Vártunk. Engem csak az nyugtatott meg, hogy tudtam, akárhogy is, de 24 órán belül meg kell indulnia a szülésnek. Elégedetten vigyorogtam magamban és mondtam Inarinak:

– Kisfiam, erre most rápacsáltál. Többet nem csinálsz belőlünk bolondot. Vége van a pocaklakásnak. Ideje körülnézni idekint!

Szülünk és kész!

Az elkövetkezendő közel 24 óra lényegében eseménytelen várakozással telt. Jolut hazaküldtem aludni, másnap bement dolgozni és én is igyekeztem pihenni és összegyűjteni az erőmet az előttem álló feladatra. Időnként jött egy nővér, rám tette a CTG-t, vettek tőlem vért, kérdezgették, hogy vagyok, de a helyzet nem változott. Amiatt örültem, hogy így alakult a helyzet, mert volt időnk leállni a vérhígítóval még jóval a szülés előtt. Szerda délutánra kezdtem ideges lenni, mert senki nem mondott semmit, viszont a 24 óra a végéhez közeledett. Érdeklődésemre a nővér közölte, hogy telt ház van, nincs szabad szülőszobájuk és mivel mi szerencsére jól vagyunk, ezért várakozunk. Mikor Jolu beért munka után, rászabadítottam a nővérre. Mondtam, hogy legyen határozott. Engem nem érdekel, hogyan oldják meg, de nem vagyok hajlandó tovább a hasamban tartogatni ezt a gyereket! Szülünk és kész! Láss csodát, tíz perccel később a nővér boldogan közölte, hogy éppen most szabadult fel egy hely. Mi következünk.

Mindenáron azt akarták, hogy vacsorázzak meg, mielőtt ki tudja mennyi időre elnyel minket a szülőszoba, de én az evésre ekkor már gondolni sem tudtam. Másrészt meg azon morfondíroztam, hogy a fene tudja, mi vár rám, de talán jobb ezeken a dolgokon üres gyomorral átesni. Volt nálam víz és egy csomag háztartási keksz végszükség esetére, de a meleg vacsorát inkább ugrottam. Gondolom, nem a nagy sietség miatt, mert ugye időnk volt annyi, mint a tenger, de nem borotváltak meg és beöntést sem kaptam.

Egy hosszú éjszaka

A szülőszoba tágas volt és tiszta. Középen egy ágy, mellette monitor, a falon tv. A fal mellett hintaszék, labda és egy felgöngyölt matrac apukának, ha esetleg elfáradna. Rám kötötték az infúziót, a CTG-t meg még a fene tudja mit. Az orvos megvizsgált kézzel és ha jól emlékszem, egy kézi ultrahanggal is, mindent rendben talált. Szerda este 7-kor elindították az oxytocint és ezzel kezdetét vette életünk egyik leghosszabb éjszakája.

Finnországban a szülést szülésznők vezetik. Orvost jobb nem látni, mert ha ő felbukkan, az mindig azt jelenti, hogy valami baj van. Egy fiatal szülésznő volt az éjszakásunk, akit már látásból szintén ismertünk korábbról, ennek mindketten örültünk. Finnül-angolul beszélgettünk. Kértem, vázolja fel nagy vonalakban, hogy mi vár ránk. Beszéltünk a fájdalomcsillapításról is, mondtam neki, hogy arra biztosan szükségem lesz, de kérem, hogy segítsen, mikor mivel érdemes próbálkozni. Abban maradtunk, hogy nem megyünk verébre ágyúval, fokozatosan fogunk haladni, és ha már úgy érzem, hogy nem bírom tovább, szóljak, mert kaphatok epidurális érzéstelenítést. Minden segítséget megad, amire csak szükségem van, de mindig nekem kell kérnem. Ő nem dönthet helyettem. Miután tisztáztuk a játékszabályokat és a kezem ügyébe helyezte a nővérhívót, magunkra hagyott minket. Hamarosan megérkeztek az első fájások, innentől egy kicsit ködös minden.

Hogy Jolu se érezze magát haszontalannak, kértem, hogy mérje, milyen gyakran jönnek a fájások és meddig tartanak. Később a szülésznő lebuktatott, mert megmutatta Jolunak, hogy ezt mind mutatja a CTG is. Először elég volt nagyokat lélegezni, aztán kaptam gázt és egy ideig segített az is, hogy ültem a labdán. 11 óra tájt aztán olyan fájdalmaim voltak, hogy szóltam, most már örülnék, ha kapnék valami ütősebbet. Ekkor jött az altatóorvos, még egy nővér és viszonylag zökkenőmentesen bekötötték az epit. Ahogy a fájdalom megszűnt és kicsit kitisztult a fejem, megállapítottam, hogy a “zseniális dolgok, amik könnyebbé teszik az életünket” listámra a görcsoldó, a tampon és a fogamzásgátló mellé mindenképpen odakívánkozik vezető helyre az epidurális érzéstelenítés is. Üröm volt az örömben, hogy később elzsibbadt a bal lábam, úgyhogy a wc-re többet nem tudtam kimenni.

A szülésznő mindig azonnal jött, ha hívtam. Határozott volt, de kedves, egyszerre volt jelen és maradt a háttérben. Hálás voltam érte, hogy amennyire lehetséges, elviselhetővé tette számomra a helyzetet és minden kérdésemre válaszolt. Nem hitegetett, hogy mindjárt vége, de igyekezett megnyugtatni és mindig elmagyarázta, hogy mit miért csinál. Éjfél körül segített valamennyire kényelmesen elhelyezkedni, Jolunak leterítette a matracot és mondta, hogy próbáljunk meg aludni. Mást most úgysem tehetünk, várjuk, hogy táguljak. Valamennyit sikerült aludnom. Ő bizonyos időközönként felbukkant, megkatéterezett, segített megfordulni, adott vizet, sőt, még valami szirupot is, mikor közöltem, hogy úgy érzem, menten szétmarja az üres gyomromat a savam. Javasolta, hogy feküdjek a jobbomra az epi miatt. Ez bevált, mert reggelre újra éreztem a bal lábamat. Még Jolura is volt gondja, aki a hideg padlóra tett vékony matracon igyekezett valamennyit aludni. Van az apukáknak egyébként pihenőszoba rendes ággyal, de Jolu nem akart magamra hagyni és ezért nagyon hálás voltam neki.

Valaki vegye ki!

Mondogattam Inarinak, hogy ez a néni nagyon kedves, szerintem érdemes lenne megismerkednie vele, de a kisfiamat nem hatotta meg a dolog.  A szülőszobán ért bennünket a reggel, Inari még mindig nem akart megszületni. Addigra már 12 órája vajúdtam és kezdett nagyon elegem lenni. Nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy végre magamhoz ölelhessem a fiamat. Na meg arra, hogy levegyék a hasamról a CTG-t, mert a műanyag már teljesen beleékelődött a bőrömbe, a kanül is nyomta a csuklómat. Szerettem volna, ha többé senki nem matat a lábam között és nem hallom minden alkalommal, amikor valami fájni kezd, hogy vegyek mély levegőt.

A tolófájások reggel 7-kor, szinte percre pontosan a reggeli műszakváltáskor kezdődtek meg. Kétszer is becsöngettem a nővért. Mondtam neki, hogy tudom, hogy nekik ez most nem alkalmas, de értse meg, nyomnom kell. 39 hete plusz 12 órája várom, hogy elinduljon végre ez a gyerek kifelé. Ugye nem baj, ha nem próbálom meg visszatartani?

Az éjszaka bódultsága egy csapásra kitisztult a fejemből, amint megéreztem az első tolófájások erejét. A fájdalmat, ha lehet még fokozta, hogy előtte az epitől viszonylag jól éreztem magam. Ez a fájdalom a semmiből jött és egyből a magas cén kezdte. Előkerült egy másik szülésznő, mindenáron rá akart venni, hogy térdeljek fel, mert hogy úgy könnyebb nyomni. Mondtam neki, hogy valamiért annyira fáj az alhasam meg a derekam – a tolófájástól függetlenül -, hogy egyelőre megmozdulni is nagy kihívás, nemhogy feltérdelni. Maximum a hátamra vagyok képes átkínlódni magam az oldalamról, de be kell érnie ennyivel. Kaptam helyi érzéstelenítést bőr alá, az valamit enyhített azon az alhasi fájdalmon, de sajnos nem tartott sokáig.

Na, előkerült az orvos, megvizsgált, ultrahangozott, tanakodtak, mi legyen, mert nem látták semmilyen okát a fájdalmamnak. A gyerek szerencsére jól volt, beállt irányba, csak ki kellett volna nyomni. Az meg nekem eleinte nem nagyon ment, mert a tolófájások között sem tudtam erőt gyűjteni. Míg ők tanácskoztak, nekem azon járt az eszem, van-e vajon valami mód rá, hogy ez a fájdalom valahogy mostazonnal megszűnjön. Egy hajszál választott el tőle, hogy rájuk szóljak:

– Eleget vártunk már! Valaki vegye ki végre belőlem ezt a gyereket!!!

A doktornő régi motoros volt. Láttam a szemében, hogy mit gondol rólam. Ez mondjuk engem rohadtul nem érdekelt, de volt annyi rutinja, hogy ne tegyen rám megjegyzést. Végül a következő kompromisszumos megoldást javasolta: ha nyomom még egy kicsit, megsegít a végén vákummal. Na, ez többet ért minden fájdalomcsillapítónál, végre felderengett a fény az alagút végén.

A szülésznő állt az egyik oldalamon, Jolukám támasztotta a hátam és fogott a másik oldalról, aztán együttes erővel nekiálltunk nyomni. Mikor kint volt Inari feje és pihentünk kicsit, átsuhant rajtam, hogy a filmek mind hazudnak. Szülésfelkészítő gyanánt nemrég néztem végig a Call the Midwife című sorozat összes fellelhető részét, ahol epizódonként minimum három szülés lement. Mindenhol azt mondták, ha kint van a feje, onnan már könnyebb, de én egyáltalán nem éreztem könnyebbnek. Csak azért nem reklamáltam, mert szerettem volna a végére érni már ennek a szülésnek, úgyhogy összeszorítottam a fogamat és nyomtam a kisfiamat kifelé. Ekkor ért az újabb csalódás. A vákumról én mindig azt képzeltem, hogy olyan, mint egy erős porszívó. Hogy kiszippantja belőled a gyereket. Ehhez képest egy örökkévalóságnak tűnt, amíg Inari mind az ötven centije végigcsúszott bennem, éreztem a könyökét, minden kiálló és kevésbé gömbölyű porcikáját.

4 kg színtiszta boldogság

Na, de aztán kint volt végre! Szeptember 8-án csütörtök reggel 10.33-kor felsírt a fiunk. Egy nap híján öt évvel azután, hogy az apukája és én összetalálkoztunk egy péntek esti buliban, megszületett Inari, akit végül Mishának neveztünk el. A megkönnyebbülést, hogy végre nem fáj semmi és hogy hallottam a gyereket felsírni, egy szemvillanás alatt felváltotta a döbbenet. Ahogy Inarit kiemelték a lábam közül és odébb vitték kicsit letisztogatni, végre láttam belőle én is valamit. Ránézésre volt vagy 4 kg! Az utolsó ultrahangon 3,6 kg-ra becsülték a súlyát, de mindenki azzal nyugtatott, hogy ezt általában lefelé kell kerekíteni. Még szerencse, hogy nem tudtam, Inari milyen hatalmas. Soha nem mertem volna megpróbálni természetes úton megszülni!

4105 g volt a súlya és 50 cm a hossza. Makkegészséges, sima bőrű, sötéthajú baba. Persze ekkora súllyal könnyű jól kinézni már a nulladik napon is, nem igaz?

Kérni sem kellett, azonnal rám tették és amíg az utómunkálatok zajlottak, meg amíg a megfigyelés tartott, végig ott pihegett a mellkasomon. Azonnal kapott karszalagot – egyet a kezére és egyet a lábára is -, TAJ számot, de egyelőre megelégedtek a vezetéknevével. Erről már korábban nyilatkoztunk. A keresztnevéhez meg csak annyi került: poika vagyis fiú. A nővérek rutinosan tették a dolgukat. Kaptunk kávét, reggelit és készítettek rólunk családi fotót is. Később, ahogy kicsit összeszedtem magam, a szülésznő arról faggatott, milyen élmény volt, hogy éltem át a szülést. Nem tudom, hogy ez a rutin része-e, kicsit szürreálisnak hatott abban a pillanatban. Mondtam neki, hogy nem ez volt életem legkönnyebb 16 órája, de örülök, hogy minden rendben ment, hogy a fiam egészséges és hogy végre itt van velünk. Együttérzőn rám nézett és ennyit fűzött hozzá:

– Nem baj, a másodikkal már könnyebb lesz!

Nekem elkerekedett a szemem, mert az utolsó dolog, amire ebben a pillanatban gondolni szerettem volna, az egy újabb szülés volt. Elütöttem a dolgot valamivel, aztán hagytam, hogy kitámogasson a wc-re. Itt rögtön megállapítottam, hogy ez egy igazán termékeny nap, mert a “zseniális dolgok, amik könnyebbé teszik az életünket” listámra azonnal felvehettem még egy dolgot, a kézi zuhanyt is. Finnországban a legutolsó kocsmában is van kézi zuhany a wc mellett. Én idáig nem sokszor használtam, de azonnal megtapasztaltam, mennyivel könnyebb egy friss gátsebbel wc-re menni, ha közben tudom magamra folyatni a vizet. Mikor ezzel megvoltunk, a szülésznő szabadkozva kérte, hogy csomagoljunk össze, átkísér bennünket az osztályra. Nagyüzem van, ugyebár, jönnének a helyünkre mások is szülni.

Inarit beraktuk a tálalókocsiba, Jolu hozta a cuccunkat és átsétáltunk egy háromágyas szobába. Később Inarit elvitték a megőrzőbe, mi pedig Joluval abban állapodtunk meg, hogy most mindenki alszik egy nagyot. A családi életet majd innen folytatjuk. Kérdezte tőlem egy barátunk, hogy itt nem szokás tejfakasztó bulit tartani? Mondtam, hogy fogalmam sincs. De abban biztos vagyok, hogy a büszke apa teljesen ki van merülve. Mivel a bevásárlásunk ugye félbemaradt, Jolu napok óta nem evett rendesen. Mellettem volt az elmúlt 16 órában,  egy hideg kórházi padlón töltötte az éjszakát és végigizgulta a fia születését. Kisebb gondja is nagyobb volt a tejfakasztásnál.

Pár óra alvás után már gond nélkül sétálgattam és mindenki meglepődött rajta, hogy fizikálisan milyen jó formában vagyok. Ennek egyrészt az lehet az oka, hogy kitűnő ellátást kaptam és mindenféle komplikáció vagy nehézség nélkül napról napra javulok. Másrészt pedig lelkileg nagyon felszabadultam. Soha nem gondoltam úgy sem a várandósságra, sem a szülésre, mint valami misztikus, szent dologra. Sokkal inkább kezeltem ezt a helyzetet egyfajta feladatként, amit teljesítenem kell annak érdekében, hogy megkapjam, amire vágyom: egy gyereket. Az ő érdekében bármit képes lettem volna elviselni, de soha nem is próbáltam meg úgy tenni, hogy élvezem azt, ami rossz volt. Rosszul vagyok a vértől, engem soha nem izgattak különösebben testünk titkai és minél öregebb leszek, annál nehezebben tűröm a fizikai fájdalmat. Borzalmasak voltak a reggeli rosszullétek, megkínzott a lelassult emésztésem, szenvedtem a hasinjekcióktól és mert iszonyúan begyulladt a fogínyem és utáltam, hogy nem tudok aludni. Rosszul voltam a sok szurkálástól, a mindenféle testnedvektől és a szülés fájdalmában sem leltem semmilyen magasztos élményt. Amikor a szülésznő megkérdezte, akarom-e látni a placentát, úgy rákiáltottam, hogy NEM, hogy ijedtében majdnem elejtette az egészet. Arra gondoltam, hogy még nem tudjuk biztosan, akarunk-e testvért Inarinak, ne vegyük el ennek az esélyét. A placentám a legutolsó dolog, amit látni akarok. 

Még mindig hihetetlen a számomra, hogy minden különösebb probléma nélkül képes voltam világra hozni ezt a hatalmas gyereket. Olyan ez nekem, mint egy újjászületés, egy második születésnap. Megszültem egy óriásbébit és még élek! Valószínűleg ez az energia lendít át a kialvatlanságon azóta is. Akárhányszor a fiamra nézek, mindig elönt a boldogság.

Megcsináltuk! Itt vagy végre!

Egészséges, nyugodt, mint az apja és gyönyörű. Ennél többet nem is kívánhatnék.