Tegnap délelőtt bementem az egyik bankba, hogy folyószámlát nyissak magamnak. Vittem minden papírt, úgy képzeltem, hogy pikk-pakk elrendezem az egészet, aztán azzal a lendülettel átmegyek a Kelába, mert nekik kell a számlaszám. Aha, ahogy azt Móricka elképzeli. A bankban kiderült, hogy időpontot kell velük egyeztetni, a hétre már nem is kaptam. Mire halál nyugodtan hazagyalogoltam, és mondtam, hogy ha fél évig ráért, akkor egy hetet még kibírok.
Hazafelé azon gondolkoztam, hogy ugyanez a jelenet pár hónappal korábban a következőképpen nézett volna ki. Először is idegrohamot kapok, hogy mi az, hogy nem állnak azonnal szóba velem?! Aztán átrohanok még az összes másik bankba, ahol valószínűleg ugyanezt mondták volna, amit itt. Feleslegesen bosszankodtam volna hosszasan, míg a végeredmény ugyanaz: jövő hétnél hamarabb úgysem jutok oda. 🙂
Mielőtt kiköltöztünk, nagyjából úgy képzeltem el a dolgot, hogy mivel a férjem finn, sok variálás nem lehet, ezért 3-4 hónap alatt vígan lefutjuk a hivatalos köröket és legkésőbb januárban már finn nyelvtanfolyamra fogok járni. Az egyetlen dolog, amitől tartottam, az a lakáskeresés volt. Azzal kapcsolatban voltak komoly félelmeim, de a papírmunka miatt egy szikrányi sem. Ám a tervek azért vannak, hogy eltérjünk tőlük… Lakást egy hét alatt találtunk, de úgy, hogy addigra a szerződést is aláírtuk. (Ígértem, hogy írok róla, de olyan gyorsan túlestünk az egészen, hogy még gondolkozom, mi az, amit egyáltalán el tudok róla mondani.) Életemben még ilyen gond nélkül nem költöztem. A papírügyekbe ellenben jól belekavarodtunk.
Normál esetben a világ egyik legsimább ügye, ha EU állampolgár vagy és a férjed finn: beregisztrálsz a rendőrségen, hogy 3 hónapnál tovább szeretnél maradni. Elmész a Maistrattiba, hogy bejelentsd nekik a finn lakcímed, tőlük kapsz finn személyi számot is. Ha megvan a rendőrségi regisztráció, egy lehetséges megoldás (mivel gyerekünk nincs, finnül nem beszélek, dolgozni nem tudok egyelőre), hogy bejelentkezel a munkanélküli hivatalban, ahol a szükséges papírok bemutatása után (finn személyi szám, rendőrségi regisztráció, E301 nyomtatvány a korábbi magyarországi munkahelyeidről, iskolai bizonyítvány angol nyelvű, nem hivatalos fordítása) regisztrálnak és készítenek neked/veled egy úgynevezett integrációs tervet. Ennek keretében elküldenek ingyenes intenzív finn nyelvtanfolyamra, ha a helyzet úgy kívánja, akkor később talán más tanfolyamra is és segítenek neked munkát keresni. Ha megvan a személyi számod és a rendőrségi regisztrációd, azzal lehet igényelni Kela kártyát (finn tb kártya) és a munkaügyiben való regisztrálás után lehet a Kelától beilleszkedési támogatást is igényelni. Ami nem egy eget verő összeg (pár száz euró), de arra tökéletesen elég, amire való. Itt tartok én most és ezért kell a bankszámla. Éppen dupla annyi időbe telt minden, mint amire előzetesen számítottam. 😀
Mert azt kihagytam a számításból, hogy Jolu ugyan finn, de mivel az elmúlt tíz évben nem élt Finnországban és a diplomáit is külföldön szerezte, ezért nem elég annyi, hogy csak besétál és ott folytatja, ahol annak idején abbahagyta. Hiába talált munkát szinte azonnal, ténylegesen munkába állni nem tudott, amíg az arra hivatott bizottság meg nem vizsgálta a papírjait (amit persze előzetesen, nem is akarok rá gondolni, mennyi rengeteg pénzért, lefordíttatunk finnre) és jóvá nem hagyta azt. Ezzel persze nincsen semmi baj, szerintem jó, hogy odafigyelnek ezekre a dolgokra, de ezt kivárni… Na, az néha nagyon nehéz volt. Négy hónapig tartott, mire Jolu ügye elrendeződött és februárban végre aláírta a munkaszerződését. Ugye nem kell mondanom, hogy ennek az iratnak a híján az én sorsom sem tudott rendeződni?
Februártól aztán szerencsére felgyorsultak az események. Az egy helyben topogás után végre lett albérletünk, megkaptam a regisztrációmat, egy hét alatt(!) elküldték a Kela kártyámat és a munkaügyi központtal is viszonylag simán dűlőre jutottunk. Ahogy visszagondolok, nekik is csak egy hét kellett attól a pillanattól kezdve, hogy felvettem velük újra a kapcsolatot, hogy most már megvan mindenem. De az az első négy hónap… az sokszor nagyon idegőrlő volt.
Nem tudom megmondani, kinél olvastam nemrégiben, azt írta: Finnország megtanított várni. Na, ez rám is igaz. Még nem megy tökéletesen, de sokat fejlődtem. 🙂 Ha a türelmetlenségnek szobrot szeretett volna bárki is állítani, én nyugodtan lehettem volna hozzá modell. Korábban többnyire amennyire lehetett, addig halogattam mindent, aztán amikor nekifogtam, akkor viszont azt akartam, hogy azonnal rendeződjön. Finnországban ezzel a mentalitással nem jutsz messzire. Ennek az a helynek más a ritmusa, mint amilyen az enyém volt. Össze kellett hangolódnunk. Persze, a türelmetlenségem mögött jó sok bizonytalanság és félelem is húzódott, amikor megérkeztünk. Mit kell intézni? Hogyan tovább? Mit csinálok egyedül itthon, ha Jolu dolgozni kezd? Egyáltalán, hogy fogom majd itt bírni? Tele voltam kétellyel és az otthoni rossz tapasztalatok miatt egy cseppet sem bíztam az itteni hivatalokban.
Amikor kiderült, hogy valamire várni kell, akkor mindig attól féltem, hogy ez azt jelenti, hogy jól megvárakoztatnak, mielőtt kiderül, hogy mindent összekuszáltak. Ehelyett eddig az a tapasztalatom, hogy lehet, hogy nem megy minden elsőre és azonnal vagy nem akkor történik meg, mint ahogyan azt én előzetesen elképzeltem. De a dolgok itt haladnak a maguk rendje szerint és előbb vagy utóbb, de minden a helyére kerül.
Jó példa volt erre a munkaügyi hivatallal való viszonyom is. Még Helsinkiben laktunk, amikor január elején bementünk hozzájuk, hogy jelezzem, itt vagyok és megkérdezzem, milyen papírokra van szükségük. Próbáltam, próbálom nem nagyon beleélni magam, de nagyon sokat drukkoltam magamban azon, hogy egy normális ügyintézőhöz kerüljek. Valakihez, aki talán tényleg tud nekem segíteni abban, hogy ha már megtanultam finnül, akkor hol érdemes próbálkoznom ahhoz, hogy a végzettségemnek, az érdeklődésemnek, a képességeimnek megfelelő munkát találjak majd egyszer. Nem azt várom tőlük, hogy kikaparják helyettem a gesztenyét, csak egy kis segítséget az eligazodásban. Ehhez képest az az ügyintéző Helsinkiben hatalmas csalódás volt. Egy ujjal gépelt és egyáltalán nem volt képben azzal kapcsolatban, hogy mit kell tennie. Az egyetlen hasznos dolog, amit megtudtam tőle, az volt, hogy ha kiköltözünk Helsinkiből, akkor nem kell többet hozzá járnom. Nem is mentem vissza oda soha többet.
Az itteni hivatallal eddig csak telefonon keresztül értekeztem. Jolu felhívta nekem őket, mert náluk is időpontot kell foglalni és meghagyta náluk a telefonszámomat. Emlékszem, kicsit szkeptikusan közölte, hogy ne nagyon éljem bele magam, hogy fel is fognak hívni. Ehhez képest, ahogy letettük a telefont, szinte egyből hívtak is a munkaügyiből, hogy miben segíthetnek? 🙂 Egy nagyon szimpatikus, felkészült nővel beszélgettem, aki mindennel képben volt és azt is elmondta, hogy mi fog velem a közeljövőben történni. Ez pénteken történt, hétfőn már hívott is a kollégája, aki majd a kapcsolattartóm lesz. Na, ő elsőre elég gyengén muzsikált, akkor megint elkeseredtem. Nem is csak azért, mert nem beszélt valami jól angolul, de egyfolytában az volt az érzésem, hogy nem érti, amit mondok. Elkeseredtem és azon gondolkoztam, hogy fog majd így nekem segíteni, ha nem tudunk egymással kommunikálni? Aztán az ügy mégis jó fordulatot vett, mert amikor legközelebb felhívott, már sokkal összeszedettebbnek tűnt. Május végére van időpontom: először el kell majd mennem egy finn szintfelmérő tesztre, majd utána vár ő egy személyes interjúra. Azt mondta, hívott nekem magyar nyelvű tolmácsot is. A bajszom alatt elnyomtam egy mosolyt, hogy erre nem nekem lesz szükségem, hanem inkább neki 😉 , de igazából csak hálás voltam, amiért emberszámba vesz.
Mivel júniusban vége lesz az iskolának és az egész ország elvonul vidékre mökkizni, már biztos, hogy augusztus-szeptembernél hamarabb nem tudom elkezdeni a tanfolyamot. Ha nem később, mert azokra a helyekre már most jelentkezni kellene, én meg csak május vége után fogok tudni. De úgy döntöttem, hogy ezen most már tényleg nem aggódom. Addig is eljárok a szomszédos finn nyelvklubba, élvezem a szabadságot és próbálok mindent bepótolni, amire az elmúlt években nem volt időm vagy energiám.
Az jutott eszembe a napokban, hogy a költözésünk előtt sokszor mondogattam magamnak, míg a bkv-n zötykölődve hallgattam az embereket magam körül, hogy talán nem is lesz az olyan nagy tragédia, hogy Finnországban egy ideig nem fogok érteni semmit. 😉 Lehet, hogy ezért is nem erőltettem meg magam idáig a finn nyelvtanulást illetően. Élvezem, ezt a boldog lebegést, ezt az átmeneti állapotot. Nem értem, mit beszélnek, nem értem a híreket a tévében. Azt képzelek róluk, amit akarok. Nekem itt most nem fáj semmi. Béke van és nyugalom. Ha már várni kell, akkor legalább élvezem még egy kicsit.
