Azoknak, akik nem követik a Facebook oldalamat, röviden összefoglalom a nyár eseményeit. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy úgy érzem magam, mint egy hosszútávfutó, akinek már fogytán van az ereje. Pedig a táv legkimerítőbb része és a véghajrá még csak most következik.
Június elejére minden papírt beszereztünk, amire a házasságkötéshez szükségünk volt, és végül a fordítást is lefedte 50 ezer forint. Na, nem mintha nem lenne ez is parasztvakítás ahhoz a munkához képest, amit végeznek, de már annak is örültünk, hogy nem 70-80 ezer forint, “csak” 50. Közben Jolu az utolsó vizsgákra és a szakdolgozat védésre készült az egyetemen. Aztán összeszedtük az összes papírunkat a fordításokkal együtt és beballagtunk az anyakönyvvezetőhöz. A hivatalos bejelentkezéshez már tolmácsot is kellett vinnünk, akinek amúgy kb. annyi dolga volt, hogy odaírta a nevét a papírokra. Mindegy, a bürokrácia az bürokrácia, tolmács meg szerencsére bárki lehet, úgyhogy legalább ez nem került pénzbe, csak egy baráti szívességbe. Aláírtunk minden papírt és azzal a boldog tudattal léptünk ki a hivatalból, hogy most már tényleg csak 60 nap kérdése és végre házasok lehetünk. Az anyakönyvvezetővel abban maradtunk, hogy ha a kormányhivatalban rábólintottak a papírokra, akkor felhív és megbeszéljük az esküvőnk dátumát és részleteit. Szeptember eleji esküvőre készültünk.
Bő egy hét múlva csörgött a telefonom, már kezdtem örülni, de az anyakönyvvezető gyorsan lehűtötte a lelkesedésemet. Előadott egy kicsit zavaros történetet arról, hogy kiderült, hogy az egyik papírunk érvényességi ideje lejárt, így a kormányhivatalban nem tudják a kérelmünket jóváhagyni. Kérjük ki és adjuk be újra. Én olyan sokkot kaptam, hogy még ordítani sem tudtam, csak annyit tudtam kinyögni, hogy 50 ezer Ft-ot hagytunk a fordítóirodában, ha egy papír miatt leállunk, akkor az összeset ki kell majd újra kérni, fordíttatni… A nő meg csak bűntudatosan hallgatott és abban maradtunk, hogy bemegyünk hozzá újra és megbeszéljük, mit kell tenni.
Felhívtam Jolut, a családot, mindenki le volt döbbenve. Egyszerűen nem értettem, hogy hogyan történhetett ez meg velünk, amikor direkt bementünk a hivatalba annak idején, direkt megkérdeztünk minden határidőt, átnézettünk minden papírt. Hogy nehogy véletlenül így járjunk. Biztos voltam benne, hogy valamelyik hivatalnok szúrt el valamit, aminek most mi isszuk a levét… Sírva mondtam Jolunak, hogy én már csak azt sajnálom, hogy egyáltalán felvetettem, hogy itthon házasodjunk össze. Finnországban sokkal egyszerűbben lezajlott volna minden, fele ennyit nem idegeskedtünk volna. Teljesen ki voltunk bukva, de abban mindketten egyetértettünk, hogy nem erőltetjük tovább azt, ami valamiért nem akar működni: összeházasodunk majd Helsinkiben. Két nap telt el így, amikor is újra csörgött a telefonom: az anyakönyvvezető volt.
Vidám hangon közölte, hogy még sincs minden veszve. Nem június végén járt le az a papír, hanem július végén fog. Be tudunk még menni 27.-e előtt? Mondom, most melyik évszázadról beszélgetünk? Júliusról, mi másról! Össze tudunk még házasodni július 27. előtt? Mert akkor nem kell új papír. Gondolkozás nélkül igent mondtam. Aztán felhívtam Jolut, aki majd kiugrott a bőréből. 20 napunk volt arra, hogy megszervezzük az esküvőnket… Úgy alakult, hogy július 24-én Jolu átvette a diplomáját, 25-én pedig összeházasodtunk a 7. kerületi polgármesteri hivatalban.
A kezdeti nehézségek ellenére végül minden a helyére került és nagyon szép esküvőnk volt. Szűk családi körben, néhány baráttal, minden különösebb felhajtás nélkül. Egy másik anyakönyvvezető adott minket össze, mint akihez korábban jártunk, ő is nagyon kedves volt. Találtam szép ruhát, vettünk gyűrűt, találtunk egy nagyon kellemes éttermet, és még fotóst is szereztünk. Azon a héten kezdődött ez az eszement kánikula: vendégül láttuk anyósomékat, készültünk az esküvőre, elmentünk a diplomaosztóra, aztán jött az én családom… A hét vége felé már annyira fáradt voltam, hogy alig álltam a lábamon.
– Minden jó, ha jó a vége! – mondtuk boldogan. De szerencsére nem dőltünk hátra. Rögtön az esküvőt követő héten elmentem személyit csináltatni – a névváltoztatás miatt – és nemrég megigényeltem az útlevelemet is. Jolu munkát keres, én pedig az után kutatgattam a neten, hogy hogyan tudnánk a cuccainkat a legolcsóbban és legegyszerűbben Helsinkibe juttatni. Próbáltuk kitűzni a költözés dátumát, de nem volt olyan egyszerű a dolog, mert Jolu még gyorsan elkezdte itthon csinálni a jogist – sokkal olcsóbb, mint kint – és az álláskeresés sem haladt, mert júliusban a finnek még jól megérdemelt nyári szabadságukat élvezték, és senki nem válaszolt semmire. Abban maradtunk, hogy szeptember végére időzítjük az áttelepülést, addigra biztosan meglesz a jogsi, megjön az útlevelem és az álláskeresés is konkretizálódik. Aha…
Alig két hetünk volt pihenni, mielőtt múlt csütörtökön megint beütött a krach. Ráadásul onnan, ahonnan végképp nem is vártuk. Tavaly nyáron, mikor kivettük az albérletünket, őszintén megmondtuk a főbérlőnek, hogy mi az idén ősszel elköltözünk Finnországba. Szóval, egy évig biztosan maradunk, de utána lépünk. Mondtuk azt is, hogy mivel egy országváltás kicsit összetettebb folyamat, mint egyik kerületből a másikba költözni, 1-2 hónapos csúszás előfordulhat. Augusztus végéig kötöttük meg a bérleti szerződést, de azzal számolva, hogy szeptemberre vagy akár még októberre is maradhatunk, ha kell. Hozzáteszem, hogy a főbérlő ráadásul egyik távoli ismerősöm, aki egy évvel ezelőtt a seggét verte a földhöz, hogy ilyen bérlőket talált a frissen felújított lakásába, mint mi. Mindent pontosan fizettünk, nem rendeztünk zajos bulikat, vigyáztunk a nagymama régi szekrényére és a lakást is szépen rendben tartottuk. Mindig mindenben együttműködtünk, és arról is mindig tájékoztattuk őket, hogy hol tart a költözési projekt. Azt is tudták, hogy Jolu elkezdte a jogsit, hogy a nyári szünet miatt nem halad az álláskereséssel, hogy cirkusz volt az esküvő körül… Már június-júliusban szóltam, hogy augusztusban még biztosan nem megyünk, kelleni fog a szeptember is. Erre múlt héten beállított a főbérlő és közölte, hogy ők úgy döntöttek, hogy külföldi egyetemistáknak fogják kiadni a lakást, azok pedig szeptember közepén költöznek. Úgyhogy szeptember közepénél tovább nem maradhatunk. Jolu hiába próbált hatni rá, hogy azok után, hogy egy éven át becsülettel tömtük a zsebüket nem kevés pénzzel, lehetnének annyira belátóak, hogy nem hoznak minket olyan kellemetlen helyzetbe, hogy kipenderítenek bennünket az utcára és nem kényszerítenek arra, hogy két hétre-egy hónapra valamilyen szállást keressünk, amikor amúgy is költözünk Helsinkibe. De ő hajthatatlan volt, gondolom csak az lebegett a szeme előtt, hogy szeptembertől még több pénzt tud majd bezsebelni, mint eddig.
Rövid időn belül másodszor esett meg velünk, hogy néztünk egymásra Joluval elkeseredetten és értetlenül: miért történik ez velünk, és hogy a büdös fenébe fogjuk ezt is megoldani?! Ez az albérlet mizéria az utolsó csepp volt a pohárban. Utálom, amikor palira vesznek, kihasználnak és visszaélnek azzal, hogy én tisztességes vagyok. Akkor bezzeg rugalmasak voltak, amikor megbízható bérlő kellett az üresen álló lakásba! Egyébként én még azt is hajlandó vagyok megérteni, hogy valaki annyira pénzéhes, hogy a zsebének a megtömésén kívül semmi más nem érdekli. Lelke rajta. De azt elvártam volna, hogy ha én végig korrekt voltam és tisztességes, akkor ő is viselkedjen így. Ne az utolsó pillanatban állítson kész tények elé, hanem időben szóljon, hogy ha augusztusnál tovább maradunk Magyarországon, keressünk más megoldást. Ha akkor szól, amikor ezt kitalálta, lehet, hogy Jolu nem kezdi el a jogsit és már nem is lennénk itt.
Csütörtök esti válságértekezletünkön arra jutottunk, hogy ha szeptember 15., hát akkor legyen így. Ha 20 nap elég volt az esküvőnk megszervezésére, akkor csak elég lesz az áttelepülésünk leszervezésére is. Felhívtuk az autós iskolát: azt mondták, rajtuk nem fog múlni, hogy Jolunak meglegyen addig a jogsija. A papírjaink már nagyjából rendben vannak: még nekem kell egy EU-s TB kártya, illetve a házasságlevelünkhöz kell egy apostille, hogy tudjuk kint honosíttatni. Úgy néz ki, a cuccaink szállítására is találtunk megoldást.
Szóval, tragédia nem történt és örülök, hogy végre van egy konkrét indulási időpontunk, nem csak úgy lóg minden a levegőben. De gondolom érthető, hogy ha a lakásra gondolok, keserű a szám íze. Igyekszem túltenni magam rajta, megváltoztatni úgysem tudom és inkább előre nézek, a jövőre koncentrálok.
Életem újabb nagy kalandja hamarosan elkezdődik…
