Érted, amit mondok?!

Az, hogy Jolu mindenhova eljön velem, mindent elmond, megmutat, nagyon megkönnyíti a kezdeteket. Ugyanakkor, néha attól félek, hogy túlságosan önállótlanná tesz. Az egy kezemen meg tudom számolni, hányszor voltam egyedül az utcán. Így történhetett meg, hogy az elmúlt hónap talán legnagyobb kalandja idáig az, hogy feladtam egy levelet a postán. Egyedül.

Már ismerem a környező utcákat, nem tudnék eltévedni. De olyan fura, hogy amikor egyedül megyek valahova, akkor valahogy mindig rám szakad az érzés, hogy itt vagyok egy idegen országban és nem értem az embereket. Rettenetesen zavar, hogy nem értem a feliratokat, nem tudom megjegyezni az utcaneveket, nem értem, mit beszélnek a tévében. Megszoktam, hogy ha valamit nem tudok, akkor elolvasom, mi van kiírva. Itt meg ki van írva, de hiába, mert mindig minden finnül van, meg svédül, meg a fene tudja még milyen nyelven. A szavak még csak nem is emlékeztetnek semmire, nem tudok semmit kikövetkeztetni. Vagy értem, mi van kiírva vagy a büdös életbe nem fogom soha kitalálni. Érteni meg egyelőre nagyon keveset értek.

Talán ezért is jöttem egy kicsit izgalomba, mikor beléptem a postára és rájöttem, hogy nem fogok tudni olyan simán végezni, mint ahogy gondoltam. Voltunk már ott párszor, tudom, mi a menetrend, az ügyfélszolgálatosokat is ismerem már arcról. Tudom, hogy beszélnek angolul, szóval, tényleg semmi para. De ahogy álltam ott a kis posta közepén, normál boríték után pásztázva végig a polcokat, eszembe jutott, hogy én még nem beszéltem itt senkihez. Mindig Jolu beszélt helyettem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akit anyu leküld a boltba tejért, meg kenyérért. És ez azért meglehetősen hülye érzés így 35 évesen.

Volt közepes boríték, nagy boríték, buborékos boríték többféle méretben és szép mintás doboz is, ha könyvet vagy kisebb csomagot akarnál küldeni. Voltak kint különféle nyomtatványok. Rutinból olvasni kezdtem őket, de persze egy kukkot sem értettem, ettől megint ideges lettem. Ötéves korom óta tudok olvasni! És ötéves korom óta most először nem megyek vele semmire…

Körbejártam néhányszor, közben megnéztem a képeslapokat, a kötött zoknikat, az elsősegély dobozt, de normál boríték nem volt. Úgyhogy, végül húztam egy sorszámot és beálltam a sorba. Egy fiatal pasihoz kerültem, köszöntem neki szépen finnül, aztán mutattam a kezemben a levelet, hogy ehhez szeretnék egy normál méretű borítékot. Mondta, hogy csak közepes méretűt tud adni. Mire én közöltem, hogy igen, azt láttam már a polcon is. De nekem nem kell ekkora. Csak egy normál. Hogy olyat nem adnak darabra, csak csomagban. Legyen jó ez. Én meg mondtam, hogy hát ha ebből lehet választani, akkor adja ezt, de közben azért kicsit csalódott voltam. A pasi meg szerintem látta az arcomon, hogy nem győzött meg és nem lett tőle barátságosabb.

Mikor letárgyaltuk a boríték kérdést, közöltem, hogy bélyeget is szeretnék, Magyarországra. Bólintott, aztán elővett egy 1 eurós bélyeget, ráragasztotta a borítékra, meg rányomott egy elsőbbségi matricát is. Aztán elkezdett a vonalkód-leolvasóval bűvészkedni. Én meg közben azon gondolkoztam, hogy az 1 eurós bélyeg elég lesz-e, pláne, hogy elsőbbségivel megy. Lehet, hogy nem hallotta, amikor mondtam, hogy külföldre megy? Vagy csak én éreztem úgy, hogy nem mondtam elég határozottan? Míg a lézer villogott, nekem szélsebesen kattogott az agyam, de végül csak nem bírtam ki és megkérdeztem a pasit: – Biztos, hogy ez a bélyeg elég lesz külföldre?

Persze azt akartam mondani, hogy “Hallottad, amikor azt mondtam: Magyarországra? Minek tettél rá elsőbbségit, amikor azt nem is kértem? Legalább megkérdezhettél volna! Tudom, hogy már ezt egyszer letárgyaltuk, de biztos vagy benne, hogy nem kaphatok kisebb borítékot?!” A pasi meg úgy nézett rám, ahogy Jolu szokott, és az volt a szemében, hogy “Mi a fenét okoskodsz annyit, Kisanyám?! Azt sem tudod, melyik csatornát nézed! Azt hiszed, nem vagyok képes adni neked egy sima bélyeges borítékot? Ne szórakozz már velem!”

Elszégyelltem magam, próbáltam oldani a szitut és megkérdeztem, hol tudom a levelet feladni, ha megcímeztem? Erre oldalra mutatott, ahol egy falon volt 3 levélnyílás, valami szöveg, amit persze nem értettem, és nagy kék számok: 1, 2, 3. Azt láttam korábban, hogy a 3-asba mennek a csomagok és azt mondta a pasi, hogy nekem az 1-esbe kell dobnom a levelemet. Szerettem volna megtudni, hogy kik dobják a 2-esbe és miért az enyém az 1-es? De már nem akartam tovább a hangulatot fokozni. Fizettem és mosolyogva megköszöntem: “Kiitos.” Nem mosolygott vissza. Pedig, amikor Jolu mosolygott, meg kipréselt magából valamit magyarul, azzal otthon mindig akkora sikert aratott… Van még mit tanulnom tőle, azt hiszem.

Beraktam a levelet a borítékba, akkor láttam, hogy a pasi fejtetőn bélyegezte fel a borítékot, ettől megint dühös lettem kicsit. Eszembe jutott, hogy Jolu a múltkor a levél hátuljára írta a feladót, de én csak azért is oda írtam, ahová mindig is szoktam. Úgyis Magyarországra megy, ott majd érteni fogják!

Csalódott voltam. Elképzeltem, hogy egy normál méretű, normálisan megcímzett-felbélyegzett borítékot fogok bedobni egy postaládába. Ehelyett beletettem egy kis levelet egy indokolatlanul nagy borítékba, fejtetőn megcímezve. Postaláda helyett meg bedobtam egy nyíláson, aminek a másik felén egy műanyag láda volt. Olyan, mint a húsos láda, amiben otthon szüretelni szoktunk. Ha nem féltem volna, hogy kivágnak a postáról, mint macskát sza..ni, legszívesebben a fal mögé is benéztem volna, hogy a levél biztosan a ládába esett-e?

Hirtelen rájöttem, miért kaptam kisebb dührohamot a múltkor a mosodában, mikor a kérdésemre, hogy “Hova tegyem a mosóport?” a nő elkezdett – Jolunak, finnül – magyarázni, hogy a tablettát a dobba kell tenni. Pedig én nem azt kértem, hogy oktasson ki, hogyan kell ruhát mosni. Csak arra voltam kíváncsi, melyik rekeszbe megy a mosópor? (Mert a mosógép is finnül volt és nem tudtam elolvasni…)

Nem szeretem magam kiszolgáltatottnak érezni, nem szeretem, hogy mások segítségére, jóindulatára, szövegértési képességére vagyok bízva. Nem szeretem, hogy sosem vagyok benne biztos, vajon értik-e, amit mondok? Nem tudom, Jolu hogy volt képes úgy Magyarországon élni, hogy nem tanult meg magyarul?! Én, ha lehet, még biztosabb vagyok benne, hogy meg akarok tanulni finnül. Nem szeretném mindig úgy érezni, hogy kívülről nézek befelé.

Oszd meg, ha tetszik: