Hányingerem lett a hótól

Mielőtt Lappföldre költöztünk, egy dologtól tartottam igazán: a téltől. Jolu már a kezdetektől be volt sózva, hogy milyen jó itt, maradjunk itt örökre, de én mindig azzal csitítgattam, hogy várjuk meg az első telet. 

Persze tartottam a hidegtől is, hogy milyen lesz majd, ha -20 fok alá csúszik a hőmérséklet. De ezzel úgy voltam, hogy a finnek mindent tudnak a réteges öltözködésről, majd megbirkózunk a hideggel valahogy. Sokkal inkább féltem a sötétségtől és attól, hogy a tél nagyon hosszú. Lényegében az év fele ezzel telik, és a többi csodás évszakra összesen jut annyi idő, mint erre az egyre. Szóval, lélekben próbáltam felkészülni a kihívásra és igyekeztem különféle túlélési technikákat kidolgozni, hogy elkerüljem a depresszióval súlyosbított fagyhalált. Az volt a tervem, ami úgy látom, a finneknek is beválik. Igyekezni kell lehetőleg aktívnak maradni és kihozni az adott évszakból a lehetőségekhez mérten a maximumot. Egyrészt abban bíztam, hogy a nyelvtanulás és a kötés most is kellőképpen lefoglal majd szellemileg. Másrészt meg elterveztem, hogy próbálok majd minél több időt a szabadban tölteni, megtanulok végre síelni, kipróbálom újra a korcsolyázást és persze nem hanyagolom el a Nordic Walkingot sem. Na meg ott van a szauna, ami télen mindig sokkal jobb, de amúgy minden évszakban jó időtöltés.

Így vágtam hát neki az első télnek Lappföldön. Enyhe aggodalommal a szívemben, de elszántan és tettre készen. Eleinte jól is indultak a dolgok. Aztán porszem csúszott a gépezetbe. November és december sokkal jobb volt, mint amire számítottam. November délen mindig egy rémálom volt. Ez az az időszak, amikor már jelentősen rövidebbek a nappalok, hó még nincs, állandóan nyomott és szürke minden. Decemberben meg csak simán sötét van, mint a lukban. Ehhez képest itt Lappföldön valahogy sokkal világosabb volt ez az időszak és rengeteget sütött a nap. Egyáltalán nem éreztem azt a letaglózó, szürke fáradtságot, ami máskor novemberben mindig utolért. December közepén volt egy-két napom, amikor nehezemre esett felkelni, de ezt leszámítva nem volt semmi gond.

Sokat dobott a körülményeken, hogy novemberben megérkezett a hó és a táj fehérbe borult. Izgatottak voltunk, mint a gyerekek, évek óta nem láttunk rendes havat. Meg persze ott volt a karácsonyi várakozás is, az ünnepi fények. A hideg sem gyötört minket különösebben. Amikor a nulla fok közeléből lementünk -5-re, az először nagyon fájdalmas volt, de aztán hamar hozzászoktunk a hideghez. -17 foknál nem ment lejjebb a hőmérő higanyszála, réteges öltözködéssel simán ki lehetett bírni. November-decemberben sokat Nordic Walkingoztam, élveztem a csodás fényeket, a havat, a friss levegőt. Csodálatos volt.

Az új év aztán új kihívásokat tartogatott. A január így utólag összefolyik, és talán így a legjobb. Jobb a rossz dolgokat elfelejteni. Az év első hónapja egész egyszerűen a túlélésről szólt. Január elején megérkezett az igazi zord hideg. Persze nekem pont aznap kezdődött az iskola, úgyhogy egyszerre több sokk is ért. Korán kellett kelni, új közösségbe kerültem és meg kellett küzdeni a -30-35 fokos hideggel is. Korán kelni sosem tartozott az erősségeim közé. Töksötétben, -30 fokban korán kelni. Sőt! Nemcsak korán kelni, de kimenni a hidegbe és várni a buszt, na ez talán a legutálatosabb dolog, ami az emberrel történhet. Biztosan lehet még javítani az öltözködésemen, de a -30 fok az mindenképpen a szó szerint csontig hatoló hideg. Amikor a leheleted zúzmarává fagy a szempilládon, amikor a bevásárlószatyorban megfagy a saláta hazafelé menet, amikor két kesztyűben is fázik a kezed és a dupla gyapjúzokni sem tartja a lábadat melegen, amikor a harisnyában-farmerban-sínadrágban elfagy a combod… szerintem ebben nincsen semmi élvezetes. Különösen kellemetlen volt megtapasztalni, hogy ezen a hőmérsékleten már szinte fáj a levegővétel, a hideg valahogy ráül a tüdődre és amíg a buszmegállóból haza sietsz, addig legalább annyira elfáradsz, mint máskor egy órányi sétálgatás alatt. És közben mindent beborít az a vigasztalhatatlan, nyomasztó sötét.

Amikor azt hittem, hogy ennél már nincsen lejjebb, akkor kezdődött csak a java. Alig hogy elkezdtem az iskolát, rájöttünk, hogy a karácsonyi kirándulásunk Inariba annál is különlegesebben sikerült, mint ahogyan azt eredetileg gondoltuk. Kiderült, hogy teljesült a legnagyobb vágyunk és kisbabát várok! A határtalan boldogság mellé nagyon hamar befészkelte magát a szívembe az aggodalom is. Persze egy kis hidegbe még senki nem halt bele, de hát én mégsem finn vagyok, én máshogy vagyok összerakva, mint ők. Amennyire -30 fokban ez lehetséges, próbáltam vigyázni magamra, nehogy felfázzak. Valami megfázás így is utolért, közben kitört az influenza járvány is. Hamar átértékeltem a dolgokat és rájöttem, hogy van annál rosszabb, mint korán kelni egy töksötét, dermesztően hideg január reggelen. Mindez betegen és pár hetes várandósan még nehezebb. A pontot az i-re az tette fel, amikor elkezdtem émelyegni. Nem voltak reggeli rosszulléteim, így legalább a suliig eljutottam, de a nap hátralévő részében szinte végig forgott velem a világ.

Eleinte még segített, ha kekszet ettem, de aztán mire beköszöntött a február, szinte már mindentől rosszul voltam. A narancson, a diétás kekszen, a teán és a tejen kívül nem kívántam semmit. Pontosabban kívánni azt sem kívántam, de legalább meg tudtam enni. Olyan volt, mintha állandóan gyomorrontásom lenne. Halasztottuk, ameddig csak lehetett, de végül február elején nekivágtunk, hogy éljünk a meghívással, amit a főbérlőnktől, Vuokrától kaptunk karácsonyi ajándékként. Egy hosszú hétvége erejéig Pyhätunturira mentünk a mökkijükbe. Amikor decemberben Vuokra meghívott, még lelkesen úgy terveztük, hogy síeléssel és mindenféle aktív tevékenységgel, na és persze szaunázással fogjuk tölteni ezt a pár napot. Ehelyett szinte végig csak feküdtünk. Jolu is beteg volt, engem is kínzott még a megfázás, plusz állandó hányinger gyötört. Emlékszem, amikor egyik nap ültem a fotelben a tv előtt, körülöttem három irányban ablak. Kinéztem, és nem láttam mást, csak havat, fehérséget. Közben forgott a gyomrom és azt kívántam, bárcsak hánynék legalább. Ott akkor rettentően sajnáltam magam. Úgy éreztem, a hatalmas hóréteg összenyom.

Azt hiszem, valami olyasmi történhetett, mint egy évvel korábban, amikor átment rajtunk a Noro vírus. Aznap valami szendvicskrémet ettem vacsorára, utána lettem rosszul. Hiába tudtam, hogy nem a szendvicskrém az oka, azóta sem ettem olyat és ha a dobozára nézek, elfog a hányinger. Ugyanígy jártam a hóval is. A rosszullét és a hó, meg a fehérség valahogy összekapcsolódott a fejemben és akárhányszor kinéztem az ablakon, felfordult a gyomrom. Alig vártam, hogy délután hazaérjek, lehúztam a redőnyt, felkapcsoltam a villanyt és próbáltam azt képzelni, hogy valahol máshol vagyok. Ha azokra a havas képekre nézek, még mindig elkap a hányinger. Remélem, jövő télig sikerül ezt elfelejteni, mert különben tényleg kénytelenek leszünk melegebb éghajlatra költözni.

A hosszú tél túlélésére az volt a tervem, hogy majd márciusban hazamegyek kicsit, beleszagolok a tavaszba, feltöltődöm és azzal talán sikerül kibírni még májusig. Illetve terveztünk egy utó-nászutat is Joluval, szintén valamerre délre. Ezekről a tervekről aztán nagyon gyorsan le kellett mondanunk. Egyrészt, mert utazgatás helyett babakelengyére kell gyűjteni. Másrészt mert az első trimszterben a helyijáraton utazni is kihívás volt, 3000 km-t nem volt kedvem bevállalni. Harmadrészt meg a suli miatt nem is tudtam volna elszabadulni. Február nemcsak fizikálisan, de lelkileg is nehéz volt. Ugyan Anyuék egyből lefoglalták a repülőjegyet, amint megtudták, hogy érkezik az unoka, de májusnál hamarabb ők sem tudnak jönni. Hiányzott a családom, tele volt a csukám a hóval és a hideggel, nem volt hova menni. Úgy éreztem, beragadtam ide az isten háta mögé, ahol még mindig hideg van, pedig otthon már nyílik a hóvirág, és ahol ez a rengeteg hó a büdös életben soha nem fog már elolvadni. Hát, ennyit a téllel kapcsolatos terveimről, a síelésről meg a mozgásról.

Szerencsére azért sok más nőhöz hasonlóan nekem is sikerült túlélnem az első trimsztert, kezdem újra embernek érezni magam. Ugyan a havat még mindig nem szeretem, de a lehetőségekhez képest igyekszem élvezni a mindennapokat és újra szépnek látom magam körül a világot. Most, hogy már nem az emésztésem körül jár minden gondolatom, egyre többet gondolok arra, hogy szeptemberben megszületik a kisbabánk, és az életünk végérvényesen megváltozik. Család leszünk. Lassan túl vagyunk az első lappföldi télen, de úgy érzem, az extrém körülmények miatt nem lettem sokkal okosabb. Még mindig nem tudom, hogy bírom itt a telet akkor, amikor nem kell állandóan hánynom és nem saját magammal vagyok elfoglalva. De azt eldöntöttük, hogy maradunk. Ha túléltük a legrosszabbat, az elsőt, akkor talán majd a többi téllel is megbirkózunk valahogy.

Ma, amikor a bűbájos kis húsvéti boszorkák becsöngettek, hogy elhozzák nekünk a tavasz ígéretét, arra gondoltam, hogy pár év múlva majd a mi gyerekünk is így jár házról házra. Érdekes arra gondolni, hogy ami nekünk furcsa vagy éppen különleges itt, az neki már mind természetes lesz. Neki ez a csodálatos, végletekkel teli, vadregényes vidék lesz majd a szülőföldje. Az otthona.