Mint azt az előző bejegyzésben is írtam, a Finnországba való beilleszkedés egyik kulcspontja a finn nyelvtudás. Szerencsés helyzetben vagyok, mert a férjem révén jogosult vagyok arra, hogy a munkanélküli hivatallal együttműködve beilleszkedési támogatást kapjak. Ezen kívül készítenek nekem egy úgynevezett integrációs tervet, aminek kezdő lépése az, hogy elküldenek ingyenes finn nyelvtanfolyamra.
Finn nyelvtudás a kulcs mindenhez
A helyzet persze nem ennyire rózsás, mint ahogy első olvasatra tűnhet, de azt gondolom, hogy ez a lehetőség még így is sokkal több annál, mint amire bevándorlóként az ember a legtöbb országban számíthat.
A kiköltözésünk előtt sokat gondolkoztam azon, hogy merre induljak el, hogyan kezdjem a finnországi életemet. Joluval is sokat beszélgettünk, mi lenne a legjobb megoldás, végül arra a döntésre jutottunk, hogy először a nyelvtanulásra kell koncentrálnom, mert ez a beilleszkedés egyik legfontosabb momentuma. Többektől is hallottam, mióta itt vagyunk, hogy az angolommal és a szaktudásommal elképzelhető, hogy kapnék munkát anélkül, hogy beszélek finnül, de nem ellenőriztem ennek az állításnak a valóságtartalmát. Szétküldtem ugyan pár önéletrajzot még otthonról, de nem igazán erőltettem a munkakeresést. Mivel az angolommal is elboldogulok, biztos vagyok benne, hogy munka mellett még kevésbé lenne motivációm a finn nyelvtanulásra. Ugyanakkor nem szeretnék úgy élni itt, hogy nem beszélek finnül. Jolu azt mondogatta nekem, hogy az elmúlt két évben ő volt diák, most cserélünk: rajtam a sor, hogy tanuljak. Úgy döntöttünk, hogy kihasználjuk a munkaügyi központ által kínált lehetőséget és regisztráltatom magam náluk, bízva abban, hogy minél hamarabb elküldenek finn nyelvtanfolyamra.
Szintfelmérő
Ahhoz, hogy a munkaügyi központ közelébe juthassak, először szükségem volt többek között finn személyi számra, valamint a rendőrségi regisztrációra, aminek a megszerzése eléggé elhúzódott. Ezekről a dolgokról írtam már korábban, nem ismétlem meg újra. Lassította még a dolgok menetét az is, hogy eleinte fogalmunk sem volt, hogy Jolu hol talál munkát és hol fogunk lakni. Ezért jócskán benne jártunk már a tavaszban, mire felvettem a kapcsolatot a helyi munkaügyi központtal. Először furcsa volt, hogy a kezdő lépéseket úgy tettük meg, hogy személyesen nem kellett bemennem hozzájuk, de végső soron ez a telefonos ügyintézés kényelmes volt nekem is. A személyes találkozónk előtt el kellett mennem egy helyre, ahol felmérték a nyelvi képességeimet és besoroltak, milyen típusú tanfolyamot javasolnak nekem.
A teszt abból állt, hogy kicsit beszélgettünk az iskolai végzettségemről, szakmai tapasztalatomról és arról, hogy mit szeretnék itt magammal kezdeni. A nő is egyetértett velem abban, hogy a legfontosabb az, hogy megtanuljak finnül, úgyhogy nem is nagyon mentünk ennél tovább a tervezgetésben. Ezután fel kellett olvasnom néhány bekezdésnyi finn szöveget, majd diktált nekem tíz szót. A felolvasott szöveg halványan derengett, nagyjából be tudtam lőni, hogy miről szól. A diktált szavak egyike sem volt ismerős, viszont mindegyiket jól írtam. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy kiderült, tudok írni-olvasni, jó a kiejtésem és a hallásom.
Mikor ezzel megvoltunk, letett elém egy rajzot, kérte, hogy nevezzek meg minél több dolgot a képen. Na, itt már kezdett bonyolódni a dolog. Nem akartam teljesen hülyének tűnni, kicsit izgultam, hogy legalább valamit ki tudjak préselni magamból, úgyhogy első látásra nem is találtam semmit, aminek tudtam volna a nevét. Aztán megakadt a szemem egy macskán és majdnem hangosan felröhögtem. Jolu hív macskának, ez volt az első finn szó, amit megtanultam tőle. Úgyhogy felragyogott az arcom és mondtam a nőnek, hogy kissa. Láttam, hogy ezen kicsit meglepődött, gondolom, nem erre számított. Ettől kicsit megnyugodtam, és meg tudtam nevezni még a tabletet, a laptopot, a bögrét (ezen megint furán nézett, mert az olyan alapszavak, hogy nő, férfi még nem voltak sehol), a gyerekeket és csak utána vettem észre a férfi meg a nő figurát a rajzon. Aztán kérdezte, hogy tudok-e a szavakkal mondatot alkotni, de itt már feladtam. Mondtam neki, hogy a klubban többnyire csak szavakat tanulunk, azok közül is inkább csak névszókat. Az igéket ugyanis ragozni kell, abba meg nem megyünk bele, az már túl bonyolult lenne, ez a foglalkozás nem erről szól.
Gondoltam, hogy a nő a kiejtésem és a hallásom alapján azt gondolta, előrébb tartok, úgyhogy csalódottan közölte velem, hogy mivel csak szavakat tudok mondani, ezért mindenképpen kezdő csoportba kell, hogy rakjon. Nem kérdeztem meg tőle, hogy miért számított másra? Az elején közöltem vele, hogy nem tanulok finnül és ennyire korlátozódik a tudásom. Annyit mondott még, hogy a magyar szakos előéletemre, a magas iskolai végzettségemre és a jó nyelvérzékemre, valamint az érezhetően erős motivációmra való tekintettel ő egy intenzív csoportba tenne engem. De nem biztos, hogy összegyűlik annyi ember, hogy legyen belőlük egy csoportra való. Ebben az esetben az úgynevezett normál csoportba kerülök. Van még egy lassú csoport is, ott olyanok vannak, akiknek az írás-olvasással is gondjuk van, de legalábbis alacsony iskolázottságúak. Bővebbet nem tudott mondani, azon múlik majd minden, hogy éppen milyen a merítés a környékünkön.
Mivel a nyári szünet a nyakunkon van, augusztus-szeptembernél korábban nem tudok már elkezdeni semmit. Ha találtak nekem csoportot, levélben tájékoztatnak majd, egy-két héttel a kezdés előtt. A program, amibe kerültem, modulokból épül fel és nagyjából tíz hónapig fog tartani. Egy modul 2-3 hónap, attól függ, hogy éppen milyen és mennyi szünet esik bele. Állítólag mire a végére érek, képes leszek önállóan elboldogulni a mindennapokban finnül, de gondolom, a végeredmény sok mindenen múlik. A program része az is, hogy a nyelvtanfolyam végeztével egy munkahelyen kell eltöltenem valamennyi időt. Erre az időre nem kapok fizetést, hanem ugyanaz a pénz jár, ami a nyelvtanfolyam ideje alatt is. Gondolom, ennek az a célja, hogy gyakoroljam a finn nyelvtudásomat és lássak finn munkahelyet testközelből.
Miután ezt megbeszéltük, átkísért egy terembe, ahol ki kellett töltenem még két feladatlapot. Az egyiken szavakkal kellett játszani, azt villámgyorsan megoldottam. A másik meg egy nagyon alap matek feladatsor volt. Ezen azért el kellett gondolkoznom. Na nem azért, mert olyan nehéz volt, sokkal inkább azért, mert annyira alap. Hál’ Istennek gimis korom óta nem láttam hatványokat, meg egy ismeretlenes egyenletet és szerintem általános iskolás korom óta nem számoltam negatív számokkal sem. Egyébként is utálom a matekot és egy pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy megkérdezem őket, mi köze a matektudásomnak ahhoz, hogy milyen gyorsan vagyok képes megtanulni finnül?! Aztán inkább nyeltem egy nagyot és csendben maradtam.
A finn munkaügyi hivatal
A szintfelmérőt követően, május utolsó péntekén járulhattam végre a munkaügyi központos kontakt emberem színe elé. A nő, egy középkorú, szemüveges, rövid hajú, tipikus finn arc. Nagyon kedves volt és legalább gépelni tudott, nem úgy, mint az a másik Helsinkiben, de szerintem nem sok mindenre számíthatok tőle.
Az első benyomásom az, hogy a finn munkaügyi hivatalok legalább olyan haszontalanok a maguk nemében, mint a magyar irodák otthon. Nem tudom, hogy mi a helyzet akkor, ha az ember nem ennyire agyoniskolázott, mint én, hanem szakmája van. Lehet, hogy abban az esetben hatékonyabbak és tudnak valós támogatást adni. Nekem mindenesetre ez a nő, ez a rendszer tuti nem fog tudni segíteni abban, hogy a finn munkaerőpiac hasznos tagjává válhassak. Fogalma sincs arról, hogy mire való a végzettségem és hiába vittem el neki az önéletrajzomat, azon sem tudott kiigazodni. Semmit nem mondott neki az, hogy social media vagy kommunikáció, de ezen nem lepődtem meg azok után, hogy postai levélben küldte el nekem az emailcímét. Egyébként is, szerintem neki annyi a dolga, hogy felvegye az adataimat és elmondjon olyan dolgokat, amiket én már tudok, aztán szevasz. Tipikus bürokrata. Egy órát töltöttem nála, kb. fél óra után megfájdult a fejem. Hívott nekem (vagyis hát magának, hogy ne kelljen angolul beszélnie) magyar tolmácsot, hogy értsük egymást, de szerintem ez sokkal rosszabb volt, mintha angolul beszéltünk volna. A nő folyékonyan tolta nekem finnül, levegőt is csak akkor vett, amikor én ránéztem a tolmácsra, hogy legyen szíves valamit fordítani. A finnből egy szót sem értettem és a tolmács sem szóról szóra fordított, hanem csak összefoglalta a lényeget. Így olyan érzésem volt, hogy lényegében ők beszélgetnek a fejem felett.
Persze azt eddig sem gondoltam komolyan, hogy a munkaügyi központ fog nekem munkát találni és nem is kívánok passzív szemlélője lenni az itteni pályám alakulásának. De ha annyit megtesznek, hogy beiskoláznak, akkor már azzal rengeteget segítettek és ez is jóval több annál, mint amiben egy átlag bevándorlónak része lehet. A nyelvtanfolyam, amiről szó van, heti 5 nap, napi 5 óra. Hogy a gyakorlatban milyen, arról ellentmondásos információkat hallottam: nagyjából olyan ez, mint a Black Jack. Vagy szerencséd van vele vagy nem. Sok múlik azon, hogy milyen a csoport összetétele. Ha értelmes emberekkel kerülsz össze, akik nem csak elülni akarnak itt, hanem tényleg szeretnének tanulni, akkor jó. Ha peched van, akkor csak az idődet rabolják. Persze nem muszáj az ingyenes tanfolyamra várni, járhatnék máshová is – ha kifizetem. Úgy hallottam, igazán jó tanfolyamokat a Helsinki Egyetem hirdet, ami persze nem olcsó és gondolom, utazni is kell érte Helsinkibe. Nekem ez most nem fér bele a költségvetésbe.
Van olyan ismerősöm, aki jár munkaügyis tanfolyamra és ugyan nincs elragadtatva tőle, de azért gyűri. És van olyan is, aki otthagyta és inkább saját magának keresett tanfolyamot. Úgy döntöttem, először megvárom, hova sodor az élet, nem írom le őket anélkül, hogy személyesen meggyőződtem volna róla, hogy milyenek. Azt remélem, hogy mivel az, hogy diplomám van, jó pontnak számít, nem váratnak soká és minél hamarabb a tettek mezejére lépünk. Aztán ha már van némi tapasztalatom a nyelvtanfolyamról, eldöntöm, hogy hogyan tovább. De azért még bízom benne, hogy jó lesz. Annyival könnyebb lenne úgy az élet!
Mostanában úgy érzem magam, mint azon a nyáron, amikor elballagtam az oviból. Minden nap felpróbáltam az üres iskolatáskámat és elképzeltem, milyen lesz majd, ha végre iskolás lehetek. A táskapróbától eltekintek ezúttal, de az izgalom hasonló. Várom, hogy elkezdődjön végre a suli.
