Skip to content

Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?

Olyan sokszor költöztem már életemben, hogy évekkel ezelőtt abbahagytam a számolást. Csak arra emlékszem, hogy már öttel ezelőtt azt mondtam, hogy én most már soha többet. Aztán tudjuk, mi lett.

Gyerekként még élveztem a költözést. Izgalmas volt új helyet megszokni, új szobában aludni, új utcákon járni. Szerettem a dobozolást, mert olyankor mindig előkerültek a rejtett kincsek: régi fényképek, elfelejtett játékok, régi ruhák… és mindent át lehetett forgatni, újra kézbe lehetett venni. Szerettem a fehérre meszelt falakat, a tiszta szőnyeget, a frissen keményített függöny illatát. Azt, ahogyan a káoszból rend lett, ahogy szépen sorjában minden a helyére került.

Akkor költöztem először önállóan, amikor főiskolás koromban koleszos lettem, rögtön az ország másik végében. Aztán jöttek az albérletek, városon belüli és városok közötti költözések és én cipeltem magammal a lehető legtöbb cuccot, rendületlenül. Nem is tudom, mikor lett ebből elegem. Az állandó változásból, a pakolásból, a cipekedésből. Talán, valamikor öttel ezelőtt… Csak az biztos, hogy egy pár éve már épp az ellenkezője vagyok. Igyekszem a lehető legkevesebb cuccot magam körül tartani, hogy ha menni kell, akkor mozdulni tudjak, akár egyik napról a másikra is. Lehetőleg önállóan vagy minimális segítséggel. Amikor a híradóban tűzesetről hallok és belegondolok, én mihez kapnék, egy ideje mindig ugyanoda lyukadok ki: laptop, mobil, iratok. Nem is nagyon van másom. A többi csak ruha, kacat.

Egy ismerősöm írta nekem nemrég, hogy amikor az ember egy másik országba költözik, az tényleg egy tiszta lap, egy új esély. Úgy néz ki, hogy Finnországban mi konkrétan a nulláról fogunk kezdeni Joluval, úgyhogy ez a lakatlan sziget feeling jött elő bennem. Magyarországi közös otthonunkban nincs saját bútor, nincsenek edényeink, semmilyen ingóságunk. Csak a laptop, a ruhák és a könyvek. Tekintve, hogy cirka 1700 km-rel megyünk arrébb, az elkövetkezendő hetekben még ezt a kevés tulajdonunkat is erősen szelektálnunk kell majd, hogy tényleg ne cipeljünk magunkkal semmi feleslegeset. Nem vagyok sem babonás, sem ezoterikus, de valahogy ez a helyzet engem még inkább arra késztet, a lehető legkevesebb dolgot vigyem magammal a régi életemből, ne hurcoljak semmit, amit nem muszáj. Próbálok a lehető legnyitottabban nekivágni az új életünknek, a lehető legkevesebb tervet készíteni. Mindarra, ami előttem áll, úgysem lehet igazán felkészülni. Fogalmam sincs, milyen lesz. De jó érzés, ha arra gondolok, hogy együtt fogunk majd valamit felépíteni, megteremteni.

Biztosan neked is feltették már néhányszor a kérdést életedben, hogy mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? Mit vinnél magaddal, ha csak egy dolgot lehetne vagy csak nagyon keveset? Én ilyenkor mindig azt mondtam, hogy valószínűleg könyvet. De azért mindig motoszkált bennem a kisördög, hogy vajon nemcsak az értelmiségi bölcsész énem szól-e ilyenkor belőlem?

Hónapok óta gondolkoztam azon, hogy ha eljön az idő, mit kellene majd összecsomagolni? Mi az, amitől majd abban az idegen országban otthon érzem magam? Mi az, ami segít majd átvészelni, ha rám tör a honvágy, ha nagyon elveszettnek érzem magam? A hétvégén otthon voltam, körülnéztem a lakásomban és a következő dolgokat pakoltam be a táskámba:

– Edmondo De Amicis: Szív
Gyerekkorom egyik legkedvesebb könyve, 9. szülinapomra kaptam a Nagymamámtól.
– Mándy Iván: Robin Hood
Mert nem tudom megszámolni, hányszor olvastam és mindig megnyugtat, ha olyan könyvet olvasok, amit már szinte kívülről tudok.
– Egy könyv, amit az egyik ősöm írt.
Ezt azért, hogy emlékeztessen rá, hogy mi az a dolog, amivel még adósa vagyok önmagamnak és amit a legjobban szeretek a világon: írni.
– Egy moher pléd.
Ezt régen mindig utáltam, mert szúrós volt, de az utóbbi években valahogy összeöregedtünk és rájöttem, hogy milyen meleg. Jó pont mellette, hogy könnyű és kicsire össze lehet hajtani.
Ennyi.

gedeon
A hideg téli estékre

Ezekhez jön még az a pár dolog, amit korábban Pestre menekítettem magamhoz:
– Szabó Magda: Abigél
Életem legfontosabb könyve.
– A Nyugat 1910-es évfolyamának 1. kötete
Főiskolás koromban havonta bejártam az antikváriumba a lefűzött Nyugatokkal szemezni. Ha jól emlékszem, 3.000 Ft-ba került egy kötet, de sosem volt annyi pénzem, hogy megvegyem. (A 90-es évekről beszélünk.) Amikor ezt a történetet elmeséltem a Nyugatom korábbi tulajdonosának, valószínűleg ugyanaz a vágy csillanhatott meg a szememben, mert gondolkodás nélkül leemelte a polcról és nekem adta. 🙂
– Egy plüss kutya, amit az egyik barátnőmtől kaptam egy nagyon nehéz időszakban és azóta is már egy csomószor telesírtam. Gyenge pillanataimban biztosan vigaszt fog majd nyújtani. Összeszokott páros vagyunk. 😉
– Laptop, mobil telefon (Csak internet legyen és térerő!)
A családom és az összes barátom “benne van” a laptopomban és a telefonomban, a fontos fotók fel vannak töltve a netre, minden fontos link elmentve emailben vagy könyvjelzőnek…

Legkedvesebb könyveim
Legkedvesebb könyveim

De ami a legeslegfontosabb: itt van nekem Jolu, aki a legjobb dolog, ami valaha is történt velem és akivel közösen már eddig is egy csomó mindennel megbirkóztunk és remélem, hogy ezt a jó szokásunkat megtartjuk a jövőben is.

Oszd meg, ha tetszik:

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .