Tegnap Jolu pár hónap kihagyás után megint elment a konditerembe, ahol edzeni szokott. Mikor hazajött, lelkesen mesélte, hogy kapott árengedményt, mivel régóta visszajáró vendég. Fontolgatta, hogy ha ez lejárt, vesz majd egy 3 hónapos bérletet, de végül meggondolta magát. Mikor kérdeztem, hogy miért, azt felelte, hogy azért, mert június végén járna le. Ki tudja, hol leszünk már addigra?
Pénteken meglátogatott minket a Húgom, Pesten volt dolga és összekötötte egy látogatással, nálunk is aludt. Ahogy Jolu mondta ezt a júniust, az jutott eszembe, hogy ha majd Helsinkiben fogunk élni, akkor oda nem fog tudni csak úgy kiruccanni senki egy hétvégére vagy egy péntek estére. Hirtelen olyan rossz kedvem lett… Nem szoktam ezen gondolkozni, mert szerintem ilyeneken fantáziálgatni úgyis felesleges, de tegnap komolyan elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyire lesz majd honvágyam? Mennyire fogom magam egyedül érezni? Milyen lesz barátok nélkül, ismerősök nélkül egy idegen országban, ahol mindenki más nyelvet beszél? Hogyan fogom tudni megértetni magam? Mi van, ha nem fogok tudni beilleszkedni?
Azt hiszem, normális, hogy ilyeneken is gondolkozom, bár tényleg igyekszem minél kisebb teret adni a félelmeimnek. A lelkem mélyén őszintén hiszem, hogy jó döntést hoztam. Tulajdonképpen ezt a döntést meghoztam mielőtt még Joluval találkoztam volna, ő már csak a végső lökést adta mindehhez. Ha nem találkozunk, akkor valószínűleg Finnország magamtól sosem jutott volna eszembe, mint lehetséges úti cél, de hogy nélküle is nekivágtam volna a világnak, az tuti biztos. Vicces, de tulajdonképpen most ő a visszatartó erő, mert neki vannak még itt kötelezettségei a nyár közepéig. Ha nem találkozunk másfél évvel ezelőtt, én már valószínűleg réges-régen máshol tengetném a napjaimat.
Ma, amikor az elvándorlási hullám igen magas és a téma mindennapos nemcsak a magánéletben, de az újságokban, internetes felületeken is, nehéz a saját döntésemről, a saját életemről szélsőségek nélkül, viszonylag objektíven gondolkozni. 16 éves koromban, amikor először tanultam róla, hogy magyar írók külföldre menekültek, fel voltam háborodva. Azt gondoltam, amit ma is mondanak sokan, hogy én magyar vagyok, nekem itt kell élnem, boldogulnom és aki elmegy, az lényegében elmenekül. Én nem akartam elmenni innen soha. Ma azon gondolkozom, hogy vajon visszajövök-e még Magyarországra valaha… Élni persze, nem csak látogatni. Mindez kicsiben már többször is megtörtént velem. Az ország másik felén diplomáztam, imádtam a várost, a főiskolát és fontolgattam, hogy milyen jó lenne ott maradni. Végül mégis inkább hazaköltöztem, mert nem akartam 350 km-re élni a családomtól, és mert annak a városnak a javát akartam szolgálni, ahol felnőttem. Ott szerettem volna élni, boldogulni, valami hasznosat tenni.
Ezért voltam annak idején másfél évig munkanélküli, mert egyszerűen nem akartam belátni, hogy nekem otthon nincs jövőm. Hogy a tudásom, a szakértelmem, a tenni akarásom, a fiatal erőm senkinek sem kell. Nem akartam ott hagyni az Anyukámat, a Húgomat. Tudom, hogy nem én voltam az egyetlen a kortársaim közül, akik így gondolkoztak. Ennek ellenére ma nem tudunk egy normális osztálytalálkozót összehozni, mert a többség már Pesten lakik. Vagy még távolabb…
Négy éve élek Budapesten, szerettem ezt a várost, és sokáig bíztam benne, hogy elég lesz idáig eljönni ahhoz, hogy megtaláljam a számításomat. Ehhez képest, mostanában megint ott tartok, ahol annak idején, csak még nagyobb léptékben gondolkozva: nem akartam elhagyni ezt az országot, de ma úgy tűnik, ha szeretnék egyről a kettőre jutni, akkor nincs más választásom. Megint lépni, költözni kell.
A nagyszüleim, akik szerencsésen túlélték a második világháborút, egész életükben azért dolgoztak, hogy romjaiból felépítsék ezt az országot. Nem is csak a gyerekeiknek, sokkal inkább nekem, a majdani unokájuknak. Az édesanyám szintén azért gürizett, hogy olyan országot építsen, ahol a gyerekei boldogan élhetnek. Az elmúlt jó néhány évtizedben generációk élete rengeteg személyes lemondásról szólt ennek az országnak a javára, mert hittek abban, hogy ezzel az unokáiknak teremtenek egy olyan életet, ahol nekik már nem kell meghozniuk ezeket az áldozatokat. Ma nagyon úgy néz ki, hogy az a sok erőfeszítés mind kárba veszett, mert nem hogy nem haladtunk előre, de egyszerűen visszacsúsztunk a nagyszüleim idejébe. Vagy még annál is lejjebb.
Ha arra gondolok, hogy hamarosan elköltözöm Magyarországról, akkor talán amiatt vagyok a legszomorúbb, hogy én már egyszerűen nem hiszem, hogy jobb lesz. Nem hiszek ebben az országban. Nem hiszem, hogy a személyes lemondásaimmal javíthatok az ország helyzetén. És nem akarok ilyen életet élni, amiben mostanság részem van.
Számomra Finnországban az a legvonzóbb, hogy ott van becsülete a tudásnak és a munkának. Abban bízom, hogy ha megtanulom a nyelvet és sikerül beilleszkednem, akkor találok majd olyan munkát, ami a képességeimnek megfelelő. Abban bízom, hogy nem fognak kiröhögni, ha azt mondom, bölcsész vagyok. Hogy nem kell majd az önéletrajzomban letagadni a diplomáimat. Jó lenne, ha lenne kedvem újra írni, ha nem arra menne el minden energiám, hogy miből fizetem a számláimat. Szeretném, ha a gyerekeink színvonalas oktatásban részesülnének és nem a pénz vagy a pénztelenség határozná meg azt, hogy hány nyelvet tanulnak, hogy hova mennek továbbtanulni és mi lesz majd belőlük. Szeretnék abban hinni, hogy mire felnőnek, Magyarország olyan ország lesz, ahová majd nekik érdemes lesz hazajönniük.
Fel a fejjel kislány! Itt tényleg sosem lesz jobb. Nekünk, itt ragadóknak ti vagytok az utolsó reményünk, ha visszajöttök valamikor, akkor más tudással, tapasztalással, új szemlélettel rárúgjátok erre a dohos, bűzös kis országra az ajtót. Nagyon kell a friss levegő ide, ahol ekkora divat a nemzeti suttyóság.
Nagyon sok boldogságot nektek!
Köszönöm! 🙂