Írások arról, hogy hogyan készültünk fel arra, hogy elhagyjuk Magyarországot, és hogyan költöztünk külföldre, Finnországba.
Most nézem, egy hete írtam utoljára, de most olyan érzés, mintha legalább egy éve lett volna. Olyan gyorsan olyan sok minden pörgött, hogy szerintem még nem is volt időm felfogni. A lényeg: az éjszaka sikeresen landoltunk Helsinkiben. Szóval, mostantól már Finnországból fogok nektek írogatni.
A visszaszámlálás elindult. Még nagyjából egy hét és költözünk. Tegnap este azon gondolkoztam, hogy én lehet, hogy öregszem, de mindent sikerült elintézni. Írtam már, mennyire utálom a hivatali ügyintézést, meg amúgy is egy halogató bajnok vagyok, de az a helyzet, hogy az utolsó pillanatra nem maradt semmi.
Mióta összeházasodtunk, sokan kérdezgetik tőlem: na, és milyen érzés feleségnek lenni? Milyen a házasélet? Én meg mondom, hogy milyen lenne? Ugyanolyan. De ez azért mégsem igaz. Házasságkötésünk első hófordulóján ráeszméltem egy cseppet sem romantikus dologra: ez az átkozott bürokrácia, a papírok után való rohangálás most már örökké az életünk része lesz.
Olyan sokszor költöztem már életemben, hogy évekkel ezelőtt abbahagytam a számolást. Csak arra emlékszem, hogy már öttel ezelőtt azt mondtam, hogy én most már soha többet. Aztán tudjuk, mi lett.
Azoknak, akik nem követik a Facebook oldalamat, röviden összefoglalom a nyár eseményeit. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy úgy érzem magam, mint egy hosszútávfutó, akinek már fogytán van az ereje. Pedig a táv legkimerítőbb része és a véghajrá még csak most következik.
Mondták, hogy nem megy majd simán, de én mégis azt hittem, hogy megúsztuk ennyivel és most már halad majd minden a maga útján. Sosem növöm ki a naiv idealizmusomat.